11 év, 110 kiállítás – HAP Galéria

Szöveg: Götz Eszter

hap_kotet

A galériabúcsúztatóra impozáns könyv készült, benne a 11 év összes kiállításából egy rövid ízelítővel, a megnyitókon elmondott beszédek, a tárlatokon bemutatott tervek, fotók, grafikák, és az egy-egy alkalommal összegyűlt közönség felidézésével. És ahogyan forgatjuk a több mint háromszáz oldalas „emlékkönyvet” – melyet a 11 év alatt elkészült, szinte márkavédjeggyé vált, letisztultan elegáns stílusú meghívókat és könyveket, ezt is Hübner Teodóra tervezte –, nem csupán azt az óriási építészettörténeti munkát látjuk viszont, amit Winkler Barnabás módszeresen fektetett ebbe a vállalkozásba. Sokkal többről van szó: az eseményeken készült fotókból kitűnik, hogy a teljes magyar építészeti szcéna rendszeresen ott találkozott a Margit körút kis galériájában. Építészek és építészettörténészek, kurátorok és oktatók, szakmapolitikusok és a zenei, képzőművészeti élet jelentős képviselői, fiatalok és idősek szabad agórája volt ez a hely. Ebből derül ki, hogy valójában az utóbbi bő évtizedben nem a díjátadó ünnepségeken, nem a politikai élet színterein, nem a MÉSZ és a MÉK közös székhelyén, hanem itt zajlott a hazai építészeti közélet. Itt találkozott a jelen és a közelmúlt, itt kaptak elődeiktől inspirációt a kortárs építészek. Az összeállítás, noha egy lezárt történet gazdag és izgalmas dokumentuma, mégsem a befejezés felé tekint, hanem egy következő lépést indít, melyet Winkler Barnabás az előszóban ki is mond: „A HAP Galéria megnyitásakor azt ígértem egy korszerű, méltó körülmények között működő építészeti múzeum teszi majd megnyugtatóvá a mi kiállítóterünk bezárását. Sajnos ez a régen várt jogos igényünk a mai napig nem teljesült. A helyzet az utóbbi években – a távlati tervek ismeretével együtt – nem javult, napjainkra riasztóan romlott. Szeretném a kiállításaink anyagát, a ma névleges múzeumban lévő, most méltánytalan körülmények között raktározott építészeti hagyatékokkal együtt, egy megfelelő épületben, biztonságban tudni. Ha ez a legrövidebb időn belül, az elmúlt tizenegy évi munkám elfogadásaként teljesülne, nyugodtabban zárhatnám be a HAP Galériát. Kívánom, veszítse el könyvem bevezetőjének zárómondata, vészkiáltása minél előbb szomorú aktualitását!”