ILLUMInations – Nemzetek, kurátorok hiánya

A Velencei Nemzetközi Biennálék újabb struktúrájáról

Szöveg: Szegő György

Dionisio Gonzales: A Fény órái sorozat, Real Venice (a Foscari Canal torkolatában F. L. Wright 1953-as Memorial Masieri épülete)

Amikor harminc éve már Magyarországról is ki lehetett járni a Velencei Biennálékra, a koncepciók már főkurátori kezekben voltak. Tovább erősödött ez az építészeti biennálék indulásakor. A nemzeti biztosok, miután a főkurátor meghívta őket eszmecserére, több-kevesebb odaadással, de – a figyelem és a vágyott siker reményében – igyekeztek együttműködni.

A Velencei Biennále világkiállítás-hagyománya azonban az egyes nemzeti részvételekkel, a pavilonok függetlenségével még a nemzetközi tájékozódás lehetőségét adta. Ezt erősítette, hogy a Giardiniben 30 országnak van saját nemzeti pavilonja, ami állandó részvételt indukál. Ezeknek az országoknak egy része gazdasági-politikai súlyával ma is a főáramot képviseli a képzőművészet világában. A többség tekintélye, művészeinek nemzetközi rangja a 19-20. század fordulójához képest a perifériára szorult. Még a mi jó helyen épült pavilonunk is csaknem annyira kiszorul a résztvevők között óhatatlanul rangsort állító látogató horizontjáról, mint az immár több mint félszáz, a városi albérletbe kényszerült nemzeti pavilon mustrái. A Biennále és társult helyszínei ma már jó, ha egy hét alatt járhatók be.
A kultúrában a periféria mindig a jövő ígérete, de ennek érzékelésére a Biennále mai struktúrája kevésbé alkalmas. Különösen, hogy 1999 óta, az új elnök, Paolo Baratta újradefiniálta, a „világfalu” új multimédia eszközeihez illesztette a Velencei Biennále struktúráját. Idei nyitóbeszédében 6 pontba tömörítette prioritásait, s magam – több évtizedes helyismerettel – a hangzatos pontokhoz most hozzáfűzöm, szerintem, mi van Velencében az egymás mellett elbeszélő nemzeti/nemzetközi diskurzusokkal.

1. Baratta ma is a Giardini és a város időszakos nemzeti pavilonjait tartja a rendezvény fő pilléreinek. Csak szóban, mert a résztvevő önköltséges nemzeti kiállítások anyagi lehetőségeikben, technológiájában jó ideje nem konkurálhatnak a főkurátorok tárlatával – az olasz állam az idén 5,2 millió euróval támogatta a Biennále megrendezését. (Az osztrák kiállítás 400 M Euró, a magyar 50 M Ft állami támogatást kapott). Ennek ellenére az idén 89 ország képviselteti magát, az előző 77-hez képest.

2. Második pillérként említi Baratta az Arsenale helyszínét, ahol a főkurátor tárlata mára hagyomány. Az idén Bice Curiger svájci művészettörténésznő – 1993 óta a zürichi Kunsthaus kurátora, a DAAD zsűritagja (2006-07), aki több Meret Oppenheim és Sigmar Polke tárlatot jegyez – 83 meghívottal rendezte meg az Arsenaléban a maga ILLUMInations kiállítását. Ez az idén még nagyot hasíthatott a biennále büdzséjéből (két év múlva az állam 2,5 M Euróra tervezi megnyirbálni a költségeket). Fontos tudni: a „határok nélkül” válogató szisztéma mögött bonyolult státuszú zsűri is működött, Curiger szerzői kurátorsága névleges, a zsűri-főkurátor közös diszponálásában a főáram túlsúlya kódolva van.
Az Arsenale aránytalanul magas költségeit növeli, hogy a kötélverő csarnok hosszú, impozáns oszlopsora – úgy látszik – „túl unalmas” rendet sugall, a főkurátorok felülírták azt. A teret átszabó installációk között a látogató valósággal elvész. A csarnok képét meghatározó ipari műemlék-architektúra látványa akkor szorult háttérbe, amikor 2000 táján az egyik építész főkurátor öko-tárgyú filmjének bemutatásához a százméternyi vetítőfelületére behozta az egész világot, annak minden szennyét. Közben kitakarta magát a helyet. Ekkor „nőtt be” a kiállítás az L alakú kötélverő oldalszárnyára. Az idén a Giardini Olasz pavilonja is ideköltözött, sőt, neves művészekkel „para-pavilonokat” is építtettek, hogy térinstallációikba további művészeket is kiállíthassanak. Az Arsenáléban ma a globalizált világban kulcsfontosságú képi kommunikáció felőrli a néző realitásérzékét, a sokféleség káosza, a koncepciózus kurátor hiánya jön át igazán. A zűrös téri szituációban, de annak kulcs-helyén így még inkább kiemelkedett, a legjobb művész Arany Oroszlán díját is elnyerte az idő képével foglalkozó mega-vállalkozás: Christian Marclay The Clock című, 24 órás képözöne. A filmtörténet emblematikus alkotásaiból zseniálisan szerkesztett montázs szinkronban van a reális helyi idővel, így éjjel is pereg a város kivetítőin. Nem mellesleg – hiszen a nemzetek eltűnő szerepét vizsgálom – az idei Biennále főszponzora a svájci illetőségű Swatch cég…

3. A Baratta-féle struktúra következő pillére a Giardini Itália pavilonjában (új neve Centrális lett) rendezett „nemzetközi kiállítás”, ahol – 1999-ben még 61 – most 89 meghívott befogadása volt a feladat. Közülük 32-en 1975 után született fiatal alkotók, 32-en pedig nőművészek. Kevés a fogódzót kínáló autentikus mű – a kivétel pl. Cindy Sherman, Rosemarie Trockel –, a pozitív diszkrimináció önmagában nem garantál minőséget. A labirintusnak nincsenek kitüntetett pontjai, a néző eltéved. Bár az előtérbe behozott három Tintoretto-mű (az Utolsó vacsora, a Szent Márk érkezése és Az állatok teremtése) ígér valami kor-társíthatót, én beljebb nem találtam a folytatást. Az innen kitelepített olasz kiállítás az Arsenáléban ugyancsak furcsára sikeredett. A kulturális miniszter jelölte Vittorio Sgarbi professzor (korábban Berlusconi barátja és kulturális főtanácsadója) „demokratikus” válogatással élt. Felkért 150 olasz értelmiségit, hogy jelöljön egy-egy olasz művészt. A rosta után is kérdés maradt, hogy mi volt a koncepció célja; az „ez van, nincs mit tennünk!”, a „nesze nektek!” provokáció, vagy inkább a klientúra művészeinek sikerével zárható Olaszország 2011-es, az olasz egység 150. évfordulójára prezentált részvétele. A 200 ezer példányban megjelenő Kunst Zeitung kritikusa azt írja: „a nézőnek nincs aha-érzése sem”.

4. Az elnök által negyedikként súlyozott „kollaterális események” a nonprofit szervezetek által létrehozott projektek, a Biennále logójával is élhetnek. Köztük olyan nemzetek, nemzeti kisebbségek is vannak, mint a roma, a katalán, a walesi pavilonok vagy a Nagy Britannia állami kereteiből kifelé tartó Skócia, vagy a Kínától fenyegetett Tajvan művészeti bemutatója. És olyan felemelő, az illumináció hívószóval teljesen korreláló, Ascension című „szóló” főmű is akad, mint a Szent Márk térrel szemközti Szt. György templom kupolájába fényoszlopot építő, indiai származású brit sztárművészé, Anish Kapooré. Mögötte, az apátságban pedig egy nemzetközi művészsegítséggel Velence megmentését célzó alapítvány Real Venice című látványos fotótárlata látható. A velencei üveg PR-jaként az Accademiával szemben az üveghasználattal élő kortárs művészet mustráját prezentálják. Erős anyaggal, de a kertben – ki tudja miért – Erwin Wurm életnagyságú ónémet meseháza éktelenkedik, a „rút szépségét” hirdetve.
A két, hivatalosan nem lajstromozott, biennále-logó nélkül is kihagyhatatlan élmény egyike a Fondazione Cini Penelope’s Labour vállalkozása. A naponta vezetésekkel erősített üdv- és textiltörténeti tárlat szőnyegekkel meséli el a világ históriáját, a mitologikus gyökerektől a kortársig. Ott jártamkor az angol Grayson Perry tartott vezetést, aki egy 15 x 2,9 m-es(!), Flandriában szőtt képben beszéli el a kortárs apokalipszist. Nagy súlyt kap a kiállításon egy régi-új állam, Bosznia. Az ország muzulmán szakrális helyeinek 15-20 éve történt gyalázatos elpusztítását és csodához hasonlatos feltámadását, mecsetek, szövőműhelyek újjáépítésével, ősi szőnyegmintákkal meséli el Azra Aksimija szarajevói-osztrák művész, építész, építészettörténész 99 imaszőnyeg című, befejezetlen projektje. A másik különleges élmény a Palazzo Fortunyban (a Velencébe települt spanyol textilgyáros, gyűjtő, díszlettervező pár éve Greenaway által is belakott elvarázsolt kastélyában) TRA címen látható. A nagy TRAnszformációk, átjárások ihletette, wunderkammerekhez hasonló ház-installáció 300 (mű)tárggyal valóban nemzetközi, a „nemzetek feletti” értelemben (kurátorok: D. Ferretti ,R. Martinez, F. Poli, A. Vervoordt). Kimagaslik az erős válogatásból Shirin Neshat-nak az izraeli-palesztin konfliktus által generált Passage (2001) c. filmje: egy Marokkóban forgatott ősi arab temetés TRAdicionális-katartikus táncjátéka. James Turrell Red Shift (1995/2007) c. „negatív plasztikája” pedig a semmi terébe enged belépni (e párás tér színváltozata az Arsenáléban is főattrakció).

5. Végül, de nem utolsóként, Baratta elnök úr döntő tényezőként említi magát Velencét, „hiszen a város hat hónapon át életenergiáival fogadja a publikumot”.

6. A kötelező udvariasság nevében pedig a siker fontos összetevőjeként sorra kerül végül a közönség is. Nem csak a valódi nézők, de az iBiennale és az Ultrafragola Channel 3D folyamatos online adásának látogatói is. Maguk a művészek Barattánál alappillérként egyáltalán nem kerültek szóba! De az illuminatio ezoterikus értelmezése mentén a legendás Arturo Schwarz egykori kurátorsága sem. Amint a másik, immár halhatatlan, még hiteles koncepciót író Harald Seemann is csak mint „szintén svájci főkurátor” említtetik. A tömegkultúrával átszőtt művészet- és városmitológiáról elgondolkodott Curiger is: „Lehet, hogy minden csak materialista, antropologikus inspiráció, Walter Benjamin asszociációja szerint »profán illumináció«”. Benjamin a szürrealizmusról írt esszéjében használta ezt a szóösszetételt. Innen jött hát az idei hívószó – csak nincs valós kapcsolata ezzel a talánnyal. A főkurátor trendi értelmezési lehetőségeket kínál helyette, a „-nemzetek” utótag laza szófejtése, pl.: „provenance”, „origin” és „domesticity”. Felsorolásként, nem Tamási Áron értelmezésében:„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – egyénként és nemzetként is). A nemzeti pavilonok művészei pedig e felsorolásból „involválhatják, hogy munkáikkal és katalógus-megjelenésükkel szólaltassanak meg egy kortárs mentális tájképet”. Ennyi az idei hívó-szójáték háttere: mintha egy bulvárlap vicces címe lenne…

Elengedve ezt a kissé öntelt (hiszen mégis a művészek csinálják a show-t, és nem egyedül a kurátorok) szemléletet, itt most szeretnék saját közelítésben értelmezni néhány nemzeti pavilont és művészt. Elsőként Dániáét. A megnyitón a 18 alkotóval (ebből csak ketten dánok) felállt „Forradalmi szólásszabadság pavilon” kurátora, Katarina Gregos a nemzetköziség nevében direkt politikai kiszólásként a kínaiaknak a Google-lal szembeni, valamint a magyaroknak az új sajtótörvényben megfogalmazott állami magatartását ostorozta. A dánoknál a német Thomas Klipper készítette padlómozaikon NATO- és dán politikusok arcképeit taposhattuk. A dánok falfreskóján pedig – a bizánci tradíciót idéző Stelios Faitakis falfreskóján – a mai Európában könyvet égetnek. Ez így együtt erős csúsztatás. Dániában áll a botrány. Én meg ott Velencében nem értettem, mivégre is a nemzetek plurális művészetére alapozó Baratta-koncepció, a Biennále évszázados hagyománya, ha egy ország akarja azt eljátszani, hogy ő egymaga véli képviselni a különböző nációk sokszínű művészetét – persze egy nemzetek feletti politikát kiszolgálva?
Az Arany Oroszlán-díjas Nemzeti Pavilon címet a tavaly 50 évesen rákban elhunyt Christoph Schlingensief Idegenektől való aggódásom temploma c. életmű tárlatáért, Egomania ország művészetének prezentációjáért Németország kapta. A templombelső Oberhausen (a művész szülővárosa) Jézus Szíve templomának mása. Ormán a „Germania” betűket „Fluxus Oratorio” feliratra cserélték (Schlingensief film- és operarendező egyik főműve az Egomania – Insel, ohne Hoffnung, egyik főszereplője a magyar filmtörténetből is ismert Udo Kier)¬. A filmek, videók „oltárokon” és „modern szakrális üvegablakok” keretében peregnek: a 80-as évek munkái, a Beuys mester által ihletett, részben még vele közös performanszai. Azzal az elemi erejű hatással, ahogyan Beuys „Auschwitz-demonstrációját” itthon is megismerhettük, pl. a pesti Liget Galériában (l. Utóirat 2002/4.). Annál a hangfelvételnél, melyben Schlingensief orvosa a halálos kór életesélyeit elemzi, óhatatlanul eszembe jut Halász Péter utolsó ravatalozós performansza a Műcsarnokban – ahol tavaly a 2011-es Biennále magyar pavilonjának zsűrije is ülésezett, és in situ akár ők is emlékezhettek volna az egykor világraszóló multimédia színházat vivő Halász Péter munkásságára. De már előbb is, amikor Nemes Csaba Remake-jének Velencei szereplését diszkvalifikálta a hazai politika, és hirtelen új kiküldendő anyag felől kellett dönteniük. Szerencsés kézzel az osztrák Fogarasi projektjével pótolták akkor az űrt. Most a fiatal berlini Németh Hajnal munkáját választották, ezzel a zsűri olyan multimédia műre szavazott, mely sem önmagában, sem nemzetközi összehasonlításban – pl. Halász multimédia színházának nívójával, elismertségével nem vethető össze (utóbbi társulatainak New York-i videóiból több elérhető az OSZMI-ban). Hozzá kell tennem, hogy Halászék magyarországi, Bálint Endréhez köthető „európai iskolás”vizuális gyökerei sem csiklandozták soha efelé a magyar biennále döntnököket.
Németh Hajnal professzionális, cool munkája nem kommunikál magyar szcénát. A megzenésített baleseti opera librettója a fenti Schlingensief-szövegekhez képest halvány, hangzóanyaga az akusztikus csúcstechnológia közepette nem egyénített, s az elismert kortárs magyar zenéhez sem kapcsolódik markánsan (a zeneszerző a dán Ivar Frounberg, a 12 operaénekes között sincs magyar, nem szívesen írom ide az ismert demagóg szöveget az „adófizetők pénzéből”…). A tér és a látvány hatása nem versenyezhet például a német pavilon fent említett képözönének bravúros kompozíciójával, átütő teátrális erejével. A Peternák Miklós kurátor által felkonferált „legalább háromféle történet” olvasatából egyik sem katartikus erejű. Azzal szoktunk védekezni: „pavilonunk nem kiállításbarát”. De hát a német pavilon architektúrája üresen az?
A legnagyobb tömeg a neo-palladiánus angol villa 1938-as kópiája, Nagy-Britannia „nemzeti pavilonja” előtt állt. Ambivalens a hely, mert Mike Nelson a ház valóságát megszüntetve béleli ki a belsőt a régi vurstlik élményét kínáló fikcióval: a 17. századi török Büyük Valide Han épületének „parazita installációjával” (utóbbi Nelson műfaji megnevezése). A „beépített ház” korábbi isztambuli és londoni rekonstrukciói más-más kontextusba kerültek az adott közegekben. Angliában sok millió muzulmán keres magának új házat-hazát. Heideggerrel szólva: lakozni, élni kíván. Más lehetett a törökországi jelentés. Ha a törökök bekerülnek az EU-ba, a fél ország ugyanolyan elárvult épületrom lesz, mint ez az installáció. A díszletházban minden kellék a helyén van: itt az elárvult limlom, szanaszét hevernek az utolsó lakók egyszerű munkaeszközei, köszörűje, varrógépe. Ezek a kézműves szerszámok az EU-tagsággal örökre el fognak tűnni. Vajon a 80 milliós népességével komoly fogyasztóként számításba vett Törökország elérheti-e valaha, amivel a Nelson parazita gesztusával megidézett korszak népessége 200-300 éven át még rendelkezett? A régi lakók ugyanis – nyugatról lenézett, primitív – keleti kézműves világukban még a kiterjedt foglalkoztatás áldásában részesülhettek. De mire gondolt Nelson? Csak nem annak a régi bon mot-ra, aminek inverze ma így hangzana: „Törökország beteg embere Európa”? Kiktől is parazita a mű? Szerintem tőlünk, akik a bajosan értelmezhető, látványában középfajú, Práterbe illő díszletért, mint a „hely” mesés szimulákrumáért tolongunk.
Egy itthon, éppen a Velence előtti napokban rendezett konferencián Beke László az „art and science” jelenségét elemezve kritizálta a kortárs művészetet: milyen kevés a kapcsolata többek között a szociológiával. Épp ellenkezően, korunk legérzékenyebb szociálpszichológiai tabujához nyúl a másik sorban állással látogatható pavilon, Lengyelország kiállítása. Sebastian Cichocki kurátor Galit Eilat izraeli alkotóval a Budapesten született Herzl Tivadar több mint százéves, Izrael alapításáról szóló álmának valóban az inverzét prezentálja. Három pszeudo-agitprop (az 50-es, 80-as évek retrója) filmet vetítenek a hárommillió Lengyelországból „eltűnt” (értsd: meggyilkolt) zsidó lengyel állampolgár újratelepítéséért korteskedve. A film az európai (csak látszólag kizárólag a lengyel) közelmúlt és a jelen nemzet-és nemzetiségpolitikáinak paródiája: népvezérrel, ennek hősi emlékművével, befogadó úttörőkkel, gaz-verte, baljós stadionnal és épülő pionír-munkatáborral. A film neo-koncept szónoklatait összefoglaló manifesztumot három nyelven (lengyelül, ivritül és angolul) hirdető plakátot, és a „mozgalom” számozott tagsági igazolványát kapja a belépő. Plakáton és tagkönyvön a lengyel és az izraeli címerek bátor kontaminációja. A kiáltvány legprovokatívabb szövegrészleteit idézem:

„Manifesztum:
– Vissza akarunk térni! Már nem Uganda, Argentína sem Madagaszkár a cél. Sőt már nem is Palesztina. Vágyódunk Lengyelország, apáink és nagyapáink földje után. Éberen és álmainkban Lengyelországról álmodunk (…)
– Be akarjuk gyógyítani a Ti és a mi traumáinkat. Egyszer és mindenkorra. Hiszünk. Hisszük, hogy számunkra írva van, hogy itt lakjunk, itt alapítsunk családot, itt haljunk, meg és itt tehessük a földbe szeretteink porait.
– Visszájára fordítjuk a korai cionista fantazmagóriát. Visszanyúlunk a múlthoz – a vándorlás világába, a politikai-földrajzi határtologatásokhoz, a valóság széteséséhez, ezt mi jól ismerjük – hogy tervezhessünk egy új jövőt (…)
– Ez a manifesztum nem csak zsidóknak szól. Befogadjuk sorainkba mindazokat, akiknek elveszett hazájukban a helyük – az űzötteket, az üldözötteket. A mi mozgalmunkban nem lesz diszkrimináció. Nem fogunk turkálni életrajzotokban, nem fogjuk ellenőrizni tartózkodási engedélyeteket, nem fogjuk ellenőrizni menekültstátuszotokat. Erősek leszünk gyengeségünkben.
– Lengyel testvéreink! Nem inváziót tervezünk (…) Arra számítunk, hogy megint békében együtt irányítjuk városainkat, együtt fogjuk művelni földjeinket és nevelni gyermekeinket. Üdvözöljetek kitárt karral minket, ahogy mi is így köszöntünk Benneteket (…) Nélkületek nem tudunk emlékezni sem.
Csatlakozzatok hozzánk, és csodálkozni fog Európa!
a Lengyelországi Zsidó Reneszánsz Mozgalma”
(lengyelből fordította: Hadik András)

A lengyeleknél vetített filmek cselekményes műfajra váltják a manifesztumot, és a katalógust Herzl Ősújországának inverz változataként, „A politikai imagináció szakácskönyve”-ként mellékelik. Utóbbi nyilván nem csak lengyel ínyencek kedvére, de a nemzetközi feledékenység epidémiájának gyógyfőzetéül is készült.
„Emlékezzetek”, hirdette olaszul és angolul egy magyar művész (Szombathy Bálint). Szendvicsemberként sétált az Arsenale és a Giardini között. Rendőrkísérettel, mert az olasz Északi Liga elszakadó tüntetése is erre kanyarodott. Szombathy tábláján a háttér a szovjet „nemzeti zászló”. Bent a Giardiniben másnap – a szerb pavilon megnyitójához aktualizálva – az európai normákról szónokló nyitóbeszédek háttereként a régi Jugoszlávia zászlóját hordta a szendvicsember: és az „Emlékezzetek” más kontextusát kapott. Sem a lengyel, sem a szerb pavilonnál – legalábbis ott, Velencében – nincs botrány. Inkább a szomszéd Románia pavilonjában volt (tán marketing célú) ál-skandallum: az IDEA / art + society című mustrán – ahol kiállít a világsztár Ion Grigorescu is – az alkotók, a kurátorral dacolva hirtelen átgraffitizték a korábban átgondolt pavilont. A nemzetközi figyelemért ma, akár önpusztító gesztusokkal, de fizetni kell.
Hogy a Biennále intézménye egyre inkább a globalizáció vívmányaiban érdekelt, ez tény. Az esemény címében a „nemzetközi” jelzőnek megváltozott a tartalma. Nemzeti hangsúlyok nélküli értelmezést a címváltoztatással kellene korrigálni. Vagy az eredeti, Nemzetek Biennáléja forma felé lehetne venni az irányt újra. Utóbbihoz kínálom, mint egy közösségi mű alkotója a következő fabulát: egyszemélyes zsűrim ítélete szerint 2011-ben a Nemzeti Pavilonok Arany Oroszlánját Lengyelország nyerte, a Legjobb Művész Arany Oroszlánját pedig a magyar pavilonban megvilágosodást hirdető Halász Péter…
Ebből az évtizede újragründolt, turisztikai-műkereskedelmi-multimédia-hardver érdekeltségű vurstliból nekünk hiteles koncepciót képviselő kurátorokkal, művészekkel sürgősen a nemzeti pavilonok hagyományai felé kellene fordulni. Ma még csak Kanada állított ki olyan festőt (Steven Shearer), akire a „klasszikus modern” jelző ráillik. Februárban A. Merkel német és D. Cameron angol miniszterelnökök bejelentették a multikulturalizmus kudarcát. Ez a felismerés az építészeti biennálékra is ki fog hatni. A fordulat be fog következni nélkülünk is. Nem volna baj, ha tőlünk, a mi perifériánkról indulna a megújulás.