Zlatko Ugljen: Šerefudin fehér mecset, Visoko, 1969-79 © Wolfgang Thaler

Jugoszláv szocialista modernizmus, Az W, október 25. – november 12.

Szöveg: Klein Rudolf

A két világháború között a „jugoszláv ősfajnak”, a „dinári embertípusnak” a jellegét, vélt szellemiségét és építészeti megfelelőjét támogatta a központi hatalom, új-bizánci motívumokkal. Masszív emlékművek, bizantizáló középületek születtek a Bauhaus korában. Ám a gyakorlatban az ország nyugati, közép-európai felét Otto Wagner és Adolf Loos tanítványok, illetve követők építették. A modernizmus még a Vajdaságra is jellemzőbb volt, mint az új-bizánci, „dinári őserőt” megjelenítő építészet. A Tabakovics féle, újvidéki Báni Palota a két világháború közötti modernizmus egyik gyöngyszeme. A belgrádi polgárság is egy mérsékelt, enyhén eklektizáló, néhol art decóba hajló formavilágot kedvelt. A történelmi és kulturális megosztottság 1941-ben balkáni vérfürdőbe torkollott, és a háború után a kiút egy helyi, kulturális identitással nem rendelkező, semleges, univerzális formanyelvben látszott kibontakozni. De a kettősség nem szűnt meg. A Monarchia romjain nevelkedett polgári világ a bizánci/ortodox-kommunista Kelettel került szembe: Jugoszlávia keleti felében fel-felütötte fejét a szocreál a kommunizmus és russzofilia nyomán, nyugaton a modern volt az egyedüli út. Sokan féltek, hogy az ország keletre billen, hiszen a kommunista párt nagyjából szovjet-orosz alapokon nyugodott, még akkor is, ha látszólag saját kútfőből, az úgynevezett „népfelszabadító háborúból” fakadt. Ám 1948-ban beállt a fordulat: Tito lehúzta fehér kesztyűjét és búcsút intett a szovjet-oroszoknak, amire azonnal eltűnt a szocreál, győzött a nyugati oldal és a modernizmus!
Az építészeti modernizmus három legyet ütött egy csapásra: a modernizmus egyértelműen elválasztotta Jugoszláviát a „béketábortól” és a szocreáltól; nem kötődött semmilyen helyi, nemzeti (horvát, szerb, szlovén, macedón, bosnyák) hagyományhoz, azaz kulturálisan semleges volt; és végül éltette a technikai fejlődést. A fejlődés pedig látványos volt: új városok, Új-Belgrád, Új-Zágráb jöttek létre mocsaras területeken, ahol széles bulvárokon kocsikáztak a „boldog proletárok” a szerbiai Vörös Zászló (Crvena Zastava) gyárban, Fiat szabadalomra készült törpeautóikban, az úgynevezett Fityákban. Még a vajdasági kisvárosokban is épült néhány lapostetős modernista ház.