Formakövetés vagy -újítás?

Hazai református templomépítészetünk a századfordulótól a rendszerváltásig

Szöveg: Vukoszávlyev Zorán, Urbán Erzsébet, Danielisz Dóra, Baku Eszter

A protestantizmus kezdetétől egészen napjainkig számos építész, művészettörténész, teológus foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen egy protestáns templom megfelelő kialakítása, térszervezése, miként alakult az évszázadok során ezen épületek építészete, milyen következtetéseket lehet levonni a korábban kialakult formák alkalmasságát illetően.

A templomépítés olyan közösségi esemény, amely kulturális sajátosságokat hordoz – ezzel identitás-közvetítő és -formáló szereppel is bír. Ekként a forma a – még oly puritánnak ható – református templomoknál is meghatározó jelentőségű. Átfogó elemzésünk – fragmentumaiban is – tipológiai alapvetést kíván nyújtani két félévszázad templomépítési tevékenységének építészeti jellemzőiről. A századforduló, majd a 20. század első fele különösen kitüntetett időszak: egyfelől egyháztörténetileg a jelentős társadalmi változásokkal összefüggésben lévő expanzív építési tevékenység mértéke miatt, másfelől a templomépítés elméleti és gyakorlati oldala felől annak egyházművészeti és építészettörténeti vonatkozásaiban. A historizmust kiteljesítő vagy épp felváltó építészeti stílusirányzatok mentén gazdag összképet alkothatunk erről az identifikációs korszakról – mely „a református templom” fogalmát építészetileg kívánja ideájában megfogalmazni. A folyamat a második világháborút követően megtorpan, a politikai változások sok mindent elsodornak, de a templomépítés mindent legyőző akarata újabb alkotásokkal – igaz, építészeti értékekkel az 1950-nel lezáruló intenzív szakaszt követően csak a ’80-as években – minőségileg gazdagítva az emlékanyagot.