Lechner és Makovecz

Lázár Antal

Sevilla (Spanyolország), Világkiállítás, Magyar pavilon

A két óriási egyéniség talán koruk legnagyobbjai voltak. 100 év választotta el őket, de gondolatviláguk, céljaik közösek voltak, pedig egymást személyesen nem ismerhették. Mindketten megszállottak voltak és elveikből nem engedtek. Lechner Budapesten és Berlinben tanult, Makovecz csak itthon a Műegyetemen. Külön-külön keresték a gyökereket,  Lechner a távoli Indiáig nyúlt vissza, Makovecz a tágabb hazában keresett és talált formát, anyagot és gondolatot. Lechner Ödön gyermekkori és családi hagyományai folytán az agyagot, a téglát és mázas kerámiát tanulmányozta és emelte időtálló művészi magasságba, Makovecz Imre legtöbbet a fával foglalkozott és épületeiben továbbélve hagyta ránk örökül. Mindkettőjüknek óriási hatása volt saját korukban. Elsősorban fiatalok hada alkotta szellemi udvarukat, réges-régen Lechner az Andrássy úti Japán Kávéház teraszán beszélt és vitázott, Makovecz a közelmúltban a magán mesteriskolában, a Vándoriskolában, a Kecske utcai házban tanított, érvelt. Mindkettőjüknek sok követője volt, köztük egészen kiválók, és persze ahogyan lenni szokott, néhány gyenge középszer is. Ez utóbbiakat a művészettörténet majd  rostálni fogja, mint tette ezt a 20. század első harmadában. Hasonlítottak egymásra, de különböztek is. Lechner Ödön halk szavú volt, a sok értetlenség, irányított gáncs, féltékeny támadás és munkaelvétel erősen megviselte élete utolsó éveiben. Makovecz Imre erős hangú, lankadatlan erejű volt, aki küzdött elveiért és másokért. (Élete utolsó és harcos levelét néhány nappal halála előtt két pályatársa Domus Áruházáért írta azért, hogy megakadályozza a lebontást. Ekkor még keze kemény volt, gondolata ellentmondást nem tűrő.) Ekkor még nem tudta, hogy életének perceit már számolja a Döntéshozó. Makovecz Imrére és Lechner Ödönre együtt emlékezem.