Békítő gesztussal

Családi ház bővítése, Budapest XI. kerület

Építész: Tomay Tamás
Szöveg és fotók: Klein Rudolf

Tomay Tamás egyike azon mestereknek, akik a legjobban testesítik meg a magyar családi- és társas-házak építészetének újjászületését a rendszerváltás utáni Magyarországon. Életműve egységes és megalkuvástól mentes. Nem alkalmazkodik szolgaian a megrendelőhöz, hanem párbeszédre szólít. De van, amiből nem enged: a formai eredetiségből, a letisztultságból és művészi szabadságából. Az a pletyka járja, hogy megrendelői „útikalauzt” kapnak, hogy járják be a Tomay házakat, és ha szellemiségük megfelel, térjenek vissza.
Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy egy zárt, ismétlődő formavilágról lenne szó. Éppen ellenkezőleg: minden ház új, ötletes, gyakran megszegi a beidegződéseket és bosszantja a konformistákat. Egyik háza nyomán a felháborodott szomszédok aláírást gyűjtöttek, arra kérve a megrendelőt, hogy építtesse át a házat a „közízlés” szellemében. Sőt, egy „incidensben” is volt részem. Posztgraduális hallgatókkal néztünk egy Tomay társasházat kívülről – a mester is jelen volt –, amikor egy motoros lelassított és véleményt nyilvánított: „Mit imádják ezt a randa házat? Szégyellje magát az az építész, aki ilyent kitalál!”
A Brassói úti családi ház is rendkívül eredeti, érdekes fricskával utasítja el az esetleges kifogásolókat. A szomszéd házak formavilágával tökéletes a harmónia, csakhogy a két ház két eltérő korból származik, két eltérő formavilágot képvisel. A legtöbb lakóház, különösen családi ház íratlan brit jelmondata, mely nálunk is (sajnos) meghonosodott „az én házam az én váram”, ami zártságot, a tömegek és részletek egymásnak történő egyszerű megfeleltetését feltételezi, azaz megegyező formákat a külső megjelenésben – nem ritkán tornyocskákat is, bábsorokat, és főképp kerekded alakzatokat, ívelt padlásablakokat. Közben a szomszédokkal való építészeti párbeszéd másodlagos kérdés – legjobb esetben megbékélés a zökkenőmentes egymás mellett élés szellemében. Tomay itt ezt a beidegződést tagadja meg. A ház tömegeit az utcáról nézve alárendeli az épület jobb oldalán álló, késő Kádár-kori földszintes, magastetős szomszéd ház tömegeinek. Folytatja annak nyeregtetőjét, és úgy tesz, mintha lekontyolná azt. A szomszéd eresze vizuálisan itt folytatódik és a ház közepe felé lejt. Ez szokatlan hatást kelt, mert az épületek teteje rendszerint az épületen kívülre lejt, aláhúzva a kompozíció kompaktságát és egységét.