Stílus és korszerűség

Irodaház, Budapest Kacsa utca

„Végül is egy önkényesen, puszta előszeretetből választott elem: a stílus hívja fel a figyelmet a tárgy által támasztott filozófiai igényekre.”1

Az első, ami szembeötlik, hogy nem karosszéria-elvű, nem ufó-tárgy, nem képzőművészeti ihletettségű lepel, nem is szimbolikus jel, vagy valami másra utaló kép – bár erőteljesen megjelöli a sarkot és nagyon is ismerős térbeli helyzetet hoz létre. Kifejezetten ház-szerű, tektonikus képződmény függőleges téglaburkolatú falakkal, nagy alumínium-ablakokkal, párkányokkal, konzolos kiugrásokkal, tetővel, tetőterasszal. Olyan, aminek akár története is lehet. Például a sarokképzés.

Változatos homlokzatmagasságú, zártsorú háztömb hosszúkás saroktelke a Dunára néző Vizivárostól északra kiszélesedő sík lapályon. Az eklektika egykor különös műgonddal formálta túl és terhelte agyon ezeket a sarkokat, amit később a szocmodern primitív, éles bütüi váltottak fel. Az új városi mozgásformák régen és végérvényesen feltörték már a zárt burkokat, a régi meghitt szobák helyett diffúz átmeneti terekben kell tájékozódnunk. De a történet folytatódik.

„Fogalmam sincs például korom műszaki vívmányairól, nem is érdekelnek; még csak autót vezetni sem tudok. Tegnap K., aki Amerikából jött, és azt mondja, hogy tényleg tűnőben az olvasási kultúra. Egyenesen megkönnyebbülést éreztem: regényt írok, merőben korszerűtlen tevékenységet folytatok tehát. És közben mégiscsak a tiszta artikuláció, az elbeszélés szellemének hiányát érzem a kor korszerűtlenségének – amennyiben persze a fennmaradás kérdése korszerű kérdés marad.”2

Itt, a Kacsa és Gyorskocsi utcák sarkán, a két utca zártsorú beépítési vonalának merőleges találkozása közé illesztett kicsiny szünet, üresség, köz, pontosan kimért, beszívódó köztes tér adja a feloldozást a sarkok kellemetlen formai és alaprajzi terhe alól. De mást is ad: konformizmus helyett a pontos artikuláció lehetőségét. Ehhez persze két külön szárnyra kellett bontani az amúgy egybe kívánkozó épülettömeget és hozzá a programot is. Az eredmény: az illeszkedés frusztrált, „lelépcsőző” megfelelési kényszere helyett a jelentősen eltérő csatlakozó párkánymagasságok felvállalása és egyben feloldása egy kvázi saroktorony illetve a bejárati átmeneti tér pozitív-negatív jin-jang játékában.

A nagyobbik szárny hátsó telekhatárra szerkesztett főfalai – az iparosított építés hőskorából örökölt párhuzamos szerkesztés alapszabályát alkalmazva – az utca beépítési homloksíkját kis szögben megtörve vezetik rá az összes bejáratot fókuszáló előtérre. Az épület kifeszíti (vagy befeszíti) a rendelkezésre álló teret, amihez a telekszomszéd kétszintes műemlék lakóház háttérben szemérmesen felvillanó tűzfala ad sejtelmes hátteret.

„A konformizmus: ha az ember nem a valósággal, hanem a tényekkel keresi az összhangot. Mi a valóság?  Röviden: önmagunk. Mik a tények? Röviden: a képtelenségek. A kettő kapcsolata, röviden: az erkölcsi élet, a sors. Vagy ha nincs kapcsolat, az a tények elfogadása, a véletlenek… sorozata.”3 „A valóság  nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik.”4

A két karakteresen eltérő méretű és helyzetű épületszárny egyneműségét a felületi ornamentikaként is ható egységes téglaburkolat és homlokzati nyíláskép-rajzolat hivatott szolgálni.  De az egy-tömbből-faragottság korszellemből fakadó, erősödő igénye csak részben elégül így ki – éppen a részek saját szomszédhoz való erőteljes hasonulása és a szobrászi megközelítés helyett következetesen alkalmazott architektonikus gondolkodásmód miatt.

A hatszintes utcai homlokzat fekvő-téglalap ablakmoduljának kifejező, repetitív elmozdulásai rajzolják ki a lábazat- mező-tetőlezárás vertikális, és nagyépület – köztes tér – saroképület horizontális ritmusának hármasságát. Az inkább absztrakt zenei, mint vizuális ihletettségű formálás érdekes módon közelebb visz az architektúra eredeti és folyamatos hivatásához, a legkülönbözőbb elemek: emlékdarabok, képzeletfoszlányok, előírásmátrixok, épületszerkezetek, fizikai alkatrészek, térmaradványok, vágyképek pontos összeillesztéséhez, új entitás létrehozásához, vagyis a történet folytatásához. Látható, hogy az időhöz való viszony a tét a minőségi építészetben.

A szobrászi-képzőművészeti indíttatású, fekete-fehér térstruktúrákban (zárványszerűen zárt funkciódobozok körül amorf, áramló, diffúz terekben) gondolkodó alkotók az élményszerű szabad helyváltoztatásra, az elvágyódás kielégítésére, az áramló tömegben való beazonosíthatóságra, a technikai lehetőségek maximális kiaknázására helyezik a hangsúlyt és szívesen használják építészetükben a formatervezés, a reklám és az új információs-digitális kultúra megannyi vívmányát. Egyfajta vonzó vizualizált, totális jelent létrehozva szándékuk ellenére könnyen felszámolják az elbeszélés folytatásának lehetőségét. Az összerakás, összeillesztés művésze inkább geometriai, matematikai és zenei analógiákat keres, számára fontos a hely, a történet, a jelenlét. Továbbra is szobákban, termekben, köztes terekben gondolkodik, ahol hosszasan múlathatja idejét az ember, legyőzve a kívülről és belülről is támadó ürességet. Továbbszövi a történetet.

„Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, …kortalan, persze inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell –de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk őt a hangszerénél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszerű közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből kicsal, mondjuk megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a levegőben, talán valami görcsös katatón mozdulatra emlékeztető jégkristály-képződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik.

– Kinek játszik? Miért Játszik? Maga sem tudja.

Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra, meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától. Hogy egyedül neki játsszon.

– De Ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelni.)”5

Golda János

Jegyzetek:

1 Kertész Imre, Gályanapló, Magvető, Második kiadás, 1992. 18. o.

2 uo. 214. o.

3 uo. 17. o.

4 uo. 9. o.

5 uo. 358-359. o.

Építészet / architecture: Tomay Tamás, Galina Zoltán, Szabó Zoltán – Műterem I./1. Kkt.

Statika / structure: Volkai János (eng. terv) Kovács István (kiv. terv)

Gépészet / installation: Oltvai András

Elektromos tervezés / electrical engineering: Kelemen Ferenc, Beharka Zsolt