A klímaparadoxonok feloldási lehetőségei

Szöveg: Antal Z. László

A hét legnagyobb össz-CO2-kibocsátó EU-tagország és Magyarország egy főre jutó éves kibocsátásértékei. Forrás: ENSZ Milleniumi Fejlesztési Célok indikátorai

A hét legnagyobb össz-CO2-kibocsátó EU-tagország és Magyarország egy főre jutó éves kibocsátásértékei.
Forrás: ENSZ Milleniumi Fejlesztési Célok indikátorai

A társadalmak életében néhány évtized rövid idő. A 20. század végén és a 21. század elején az éghajlat változása és a társadalmak alkalmazkodóképessége közötti kapcsolat sikerességének vagy kudarcának elemzését és ezek okainak vizsgálatát hosszabb idő után lehet majd elvégezni. Mégis azért vállalkoztam egy ilyen „rövid távú” vizsgálat elvégzésére, mert az elmúlt évtizedekben a népesség és a fogyasztás növekedése – Balogh János kifejezését használva – a már eleve megsebzett bolygón egyre több és egyre mélyebb sebeket ejt.
Az ökológusok, a klímakutatók előrejelzései alapján a következő években/évtizedekben a rendkívüli időjárási események gyakoribbá válására számíthatunk. Ezért különösen fontos kérdés az, hogy a fejlett ipari országok képesek-e a pusztító folyamatok megfékezésre és tudnak-e alkalmazkodni a természet gyors változásaihoz. A rövid idő ellenére az elmúlt évtizedek tapasztalatai és az elvégzett kutatások eredményei alapján erre a kérdésre egyértelmű választ lehet adni. A válasz azért egyértelmű, mert annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben a fejlett ipari országban számos lépést tettek az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése érdekében és folyamatosan nő ezekben az országokban a klímabarát települések és közösségek száma, az éghajlatváltozás kockázatai nem csökkentek, hanem nőttek. A Föld ökológiai állapotáról készült „diagnózisok” az éghajlatváltozás mellett más területeken is a kockázatok növekedéséről számolnak be. Ezek az eredmények azt támasztják alá, hogy a fejlett ipari országok, a jelenlegi társadalmi és gazdasági paradigmák keretei között, nem tudják azokat a veszélyessé vált folyamatokat megfékezni, amelyeket az ipari forradalom idején ők indítottak el.
Ez a kudarc az uralkodó társadalmi és gazdasági paradigmák csődjének tekinthető. Részben azért, mert a modern társadalmakban uralkodóvá vált paradigmák gyengítették le azokat a társadalmi korlátokat, amelyeket a tradicionális társadalmakban még többé-kevésbé meg tudták fékezni. De azért is tekinthető a kialakult helyzet az uralkodó paradigmák csődjének, mert az ökológiai válság miatt kialakult ellentmondásokat ezek között a keretek között nem sikerült megoldani. Ilyen ellentmondás, hogy a kibocsátás szükséges mértékű és ütemű csökkentése a gazdasági és a társadalmi célokkal ellentétes cél. A fogyasztói társadalmakban ez legerősebben érvényesülő klímaparadoxon. A fogyasztói társadalmakban a legfontosabb cél a gazdasági növekedés és ezzel együtt a fogyasztás növelése. A termelés és a fogyasztás csökkentése – még akkor is, ha a társadalom jövője szempontjából létfontosságú lenne, – pedig „rendszeridegen” gondolat.