• ремонты от компании StroySila
  • укладка тротуарной плитки
  • A modernizmus hatása a regionális önazonosságra

    Dömötör Gábor, Gordana Prčić Vujnović, Anca Brătuleanu, Ana Maria Biro:
    Temesvár, Szeged és Szabadka urbanisztikai és építészeti fejlődése az 1918-1941 közötti időszakban
    Szabadkay, 2008, 485 oldal

    Szöveg: Klein Rudolf

    szabadka_konyv

    E könyv a Közép-Európai Egyetem Kutatóprogramja által támogatott többéves vizsgálat gyümölcse; történelem, kultúrtörténet, építészettörténet, településtörténet és műemlékvédelem futnak benne össze. A négy különböző etnikai-földrajzi hátterű szerző hasonló megközelítéssel és módszertani apparátussal elemzi Szabadka, Szeged és Temesvár két világháború közötti építészetét. A könyv is négy részre tagolódik, mindegyikük egy-egy várossal foglalkozik, illetve a negyedik rész általános műemlékvédelmi kérdésekkel. Ezt egészíti ki Dömötör Gábor összefoglalója. A rajzokkal és fényképekkel gazdagon illusztrált, közel ötszáz oldalas, nagy formátumú könyv szerb és magyar nyelvű, román és angol összefoglalókkal. A három monarchiabeli város, melyekben a szecesszió testesítette meg a feltörekvő polgárságot, új kulturális közegben találta magát Trianon után. Kissé még Szeged is, hiszen a Horthy-kor Magyarországa különbözött a monarchiabelitől. A másik két város a Monarchia jobbára magyar többségű feléből két konzervatív és nemzeti, illetve pánszláv, alapvetően balkáni királyságba csöppent. Változás állt be: visszafordulás a történelmi múltba – a Trianon utáni Magyarországon a létezőbe (neobarokk, neoklasszicizmus, felvidéki neoreneszánsz, népies törekvések), a két balkáni államformáció esetében pedig egy fiktív „neo-múltba”, melyben új formát öltött a bizánci/balkáni hagyomány vélt szelleme, mint a „nemzeti karakter” kifejezője.
    A könyvből kiderül, hogy a bukaresti illetve belgrádi intenciókkal ellentétben Temesvárott, és különösen Szabadkán a neo-bizantizmust fenntartásokkal fogadták, és mérsékelten újító irányvonalat követtek a zömmel helyi származású, közép-európai kultúrájú építészek és építtetők. Szabadkán a balkáni területekről történő szerb betelepítés csekély volt, és inkább az állami tisztviselő rétegre korlátozódott, majdnem érintetlenül hagyva a magyar-horvát katolikus többséget, illetve a kisszámú őshonos szerb polgárságot. Temesvárott is megmaradt a soknemzetiségű, kulturálisan vegyes – német, magyar, szerb, helyi román és zsidó – lakosság, amely nem volt hajlandó letenni a garast az új nemzeti projektek mellett.
    Erre az alapra épült rá a párhuzamos szálként futó modernizmus az 1930-as évekkel kezdődően, de annak világmegváltó ideológiája nélkül. A vidéki városokat hidegen hagyták a bukaresti és belgrádi építészviták, mind a „bizánciak”, mind a modernek – Marcel Jancu, Molnár Farkas, Zlatko Neumann –, és egy lehűtött, klasszicizáló, „dekózó” polgári modern honosodott meg. (Szegeden Molnár Farkas „Bauhaus-háza” kivétel.) Ez azzal is magyarázható, hogy a helyi polgárság elvesztette lendületét, elszigetelődött a nagyvilágtól, provincializálódott. Ám ennek megvolt a hozadéka: a két világháború közötti időszakban az új épületek tökéletesen beleolvadtak a három város szövetébe, így őrizhették meg karakterüket.
    Az izgalmas, szép kiállítású könyv fő erénye, hogy a három város kevéssé kutatott építészetét elemzi, tipológiát vázol fel, fényt vet a megóvandó értékekre, a védelem és felújítás szempontjából alapinformációt szolgáltat. Mindezt politikai tabuk tiszteletben tartása és nemzeti részrehajlások nélkül teszi, mintha a szerzők között újraéledt volna a Monarchia szelleme.