A poszt-kritikai építészet mibenlétéről

A poszt-kritikai építészet mibenlétéről

Szöveg: Bun Zoltán

Rem Koolhaas (OMA): Euralille beépítési terv, Lille, 1989-1994

Rem Koolhaas (OMA): Euralille beépítési terv, Lille, 1989-1994

„… a korábbi helyzetedben biztos azt mondták volna róla, hogy egy másodvonalbeli művész alkotása, aki féltékeny a gazdagabb kollégák sikerére, ugyanis már ott tartunk, hogy a piaci értelemben vett siker igazol és tesz érvényessé bármit, a siker lép az elméletek helyére, és senki sem képes messzebbre látni, abszolút senki.”
(Michel Houellebecq: A térkép és a táj, Magvető, 2011, 173.)

Az építészetelméletben az 1960-as évektől jelent meg egyfajta kritikai megközelítés, mely különböző arányokban vegyítette a modernitás társadalompolitikai és a modernizmus esztéti-kai értékelését. Ezek összekapcsolásából és részben hatásosságuk növelése érdekében a kritikai elméletet több-kevesebb sikerrel megpróbálták átültetni a gyakorlatba is.
Azonban az elmúlt két évtized jelentős változásai szinte minden terepen kikezdték a kritikai pozíciót és különösen a kritikai építészeti gyakorlat ideáját. Ez utóbbit eredetileg avantgárd ellenpontként a diszciplinaritás fenntartására szolgáló eszköznek szánták az elüzletiesedő, tömeges építészettel szemben. Noha 2000 után már sokan állítják, hogy a kritika – a határok meghúzása – helyett a gyakorlat-orientált pragmatizmus „szabadsága” kerül inkább előtérbe az építészeti diskurzusban és tervezésben, sokkal fontosabb azt meglátni, hogy az elmélettel is foglalkozó építészek önképe változott meg a diszciplínát érő hatásoknak köszönhetően.
A kilencvenes évtized gazdasági fellendülése nyomán – többek között – nagyléptékű megbí-zásokkal, a szakmagyakorlás globálissá válásával és a rendkívüli digitális-technológiai fejlő-déssel, valamint a sok újdonság által eredményezett bizonytalansággal kellett szembenézni az építészeknek is. Az építészeti kritikusság [criticality] és a pragmatizmus közötti elméleti vita generálói az 1990-es években fellépő fiatalabb építészgeneráció tagjai voltak, Ők útkeresésük és pozíciófogásuk során az építészeti gyakorlatot a teoretizálás elé akarták helyezni. Eszerint, noha korábban a kritika – mint lehetséges szellemi pozíció – releváns volt, most az ellenfeleit, azaz alternatíváit befaló globális kapitalizmus miatt más hozzáállást kell képviselni. A prag-matikus megközelítés, nagyon leegyszerűsítve, azért gondolja érvénytelennek a kritikai pozí-ciót, mert az nem lehet a rendszeren kívülálló, azzal szembehelyezkedő, azt tagadó. Az ilyen opponáló kritika érvénytelen válaszokat adna, mondják a fiatalok, ráadásul az ellene vívandó harcot kétfrontosnak állítják be. Egyfelől, nincs szükség az építészetelméletre, mint a kritikai gondolkodást fenntartó területre („az építészetelmélet vége” ), másfelől működésképtelennek mondják ki az ezen alapuló, a korábbi évtizedekben a nyugati építészettörténetben jelentős szerepet betöltő kritikai gyakorlatot. A kritikusság-vita két pólusa és hivatkozási pontja, me-lyek között az egyéni olvasatok elhelyezkednek: a kritikai projektet védők (például K. Michael Hays) részéről Peter Eisenman, míg a támadók (például Michael Speaks) részéről Rem Koolhaas.