Bogdan Bogdanonić kiállítása
AZ Wien, 2009. március 5. – június 2.

Szöveg: Szegő György

Nekropolisz szabadtéri színpaddal, Kuševac, 1985 © AzWien

Bogdan Bogdanović szerepelt már a MÉ folyóiratban: a 2002/4. lap bevezetője mellett idéztük Milorad Pavič A két iraki diák c. 1993-as novelláját, s benne a legendás építésztanárt. Épp abban az évben Bogdanović nyílt levelet írt Milosevicnek, békére szólítva fel a polgárháborúba süllyedő Jugoszlávia egykori elnökét. Ezután Bécsbe kellett emigrálnia, ahol az AZ Wien most az építész által az intézménynek adományozott több mint 12.500 rajzból válogatva kiállítást rendezett a mester és tanai apoteózisaként.
A mester az ő esetében írót, építész-filozófust és – saját szóalkotással – „urbanológia” professzort jelent egy személyben. Az említett novellában Pavič, a Kazár szótár világhírű szerzője egy szemináriumát idézte meg, ahol a diákok a mester vezetésével az archaikus írások és az építészet kapcsolatával bíbelődtek. Az AZW boltíves termében most egy videó is pereg, Bogdanovićnak éppen e témában tartott 1982-es előadását követhetik a nézők. A „követés” a kamera valódi és sűrű fahrt-mozgása nyomán lehetséges, mert a professzor a táblán gyakran két kézzel egyszerre végzett bravúros kalligrafálással vezette le saját architektúra-genezisét. Lenyűgöző és ugyanakkor ihletetten interdiszciplináris, szinte kortárs táncmutatvány tanúi lehetünk: megelevenedik a kígyó, kígyóból az írás, betűből az oszlopfő, az architektúra születése.
Az 1922-ben született – most 87 éves – építész a partizán évek után végezte el az építészkart. Alig néhány háza épült meg, ezek közül egy hidrológiai lakótelep 1950 táján: érett, mégis kísérleti, úttörő regionalista teljesítmény. A másik – talán sorsfordító munka – az egykori királyné villájának Tito elnök nyári rezidenciájává alakítása volt. Ezt követően Bogdanović az „elnök építésze” lett, aki 1951-81 között 19 monumentális emlékművet tervezett az egykori Jugoszlávia partizánjainak és a német megszállás áldozatainak tiszteletére. Azaz, a túlélőknek, hiszen ezek az emlékművek az „urbanológia kísérleti parkjaiban”, mesterségesen alakított járható-szobor romvárosaiban emlékezhettek. A tájszobrok kisázsiai kőkori kultúrák fazekas leleteinek, a krétai vagy prekolumbiánus építészet formáinak felnagyított megidézésével filozofikus gyászmunkát tettek lehetővé. Mert a jasenovaci koncentrációs tábor hatalmas virágplasztikájának és a többi (Split, Mostar, Travnik) tájépítészeti léptékű alkotás friss polgárháborús sebei – Ivan Ristič kurátort idézve – „az alkotó formatörekvéseit a sors iróniájával felerősítik”. (Hogy a 2. világháborúban elkövetett tömeggyilkosságok „belföldi” tetteseiről eufemisztikusan hallgatott a titói emlékmű-állító gyakorlat – és a mostani kiállítás is – erről l. Orbán György keretes írását) A kiállítás megnyitására meg ma nem kaptak beutazást Ausztriába az egykori tanítványok, a „megelőzés jegyében”…
Annakidején Metternich mondta: „A Balkán bécsi Rennwegen kezdődik.”. (A Rennweg az egykori városkaputól délre, az akkori külvároson átvezető, országút – a szerk.) Ausztria, úgy tűnik most tart némi történelmi-lelkiismereti önvizsgálatot, mert Építészet és urbanizmus Dél-Európában címmel fotópályázatot is kiírt 2009. november 30-i beadási határidővel (info: www.azw.at), és a tárlat sajtótájékoztatóján is ezt az értelmiségi kiállást lehetett érzékelni. Az emlékezés építészete címen május 25-én Reinhard Seiß 125 perces Bogdanović-filmjét vetítik, április 4-én délután pedig Építőmesteri misztériumok címen workshopot tartottak.
Maga a tárlat az emlékművek tervvázlatait, dokumentációját, archív fotóit állítja centrumába, s egy olyan, a 60-as, 70-es években fölerősödő építészeti-kultúrtörténeti gondolkodásmódot, amelyhez hasonlót itthon akkor Masznyik Iván, Lantos Ferenc (nem éppen udvari művészek) vagy Pap Gábor előadásainak segítségével lehetett követni.

Partizán-nekropolisz, Mostar, 1985 © AzWien

Udvari művészet

Bogdanovič meghökkentően nagy formátumú gondolkodó. Első találkozásra, ámulva és álmélkodva az AZW kiállításán, első reakcióm az összehasonlításé volt: nálunk, akkor, milyen emlékművek születtek? És ha Dél-felé billen a mérleg, annak mi az oka? A nyilvánvaló különbségek mellett mégis mit érzek annyira hasonlónak?
Nem csak Bogdanovičot kell összehasonlítanunk Kisfaludy Stróbl Zsigmonddal, Kiss Istvánnal, vagy Varga Imrével, de Tito marsall Jugoszláviáját is Kádár János Magyarországával. Hamis a címke az elkészült – és gyönyörű – szerb-albán „közös” partizán emlékművön. Csak a náci/német, usztasa/horvát és csetnik/szerb bűnöknek van neve, de nem csak emlékműve, de neve sincs a háború végi partizán öldöklések, vagy a politikai megsemmisítő táborok jugoszláv változatának, Goli Otok börtönsziget soknemzetiségű áldozatainak. Sorolhatnánk hazai párhuzamos példáinkat – vég nélkül. „Titónak Krleža, Ivo Andrič és Bogdan Bogdanović dolgoztak” – emlékezik Végel László. És Kádárnak, kik? – kérdezem én. Léni Riefenstahlról Hitler, Eizensteinről meg Sztálin diktatúrája képzettársul. Nagy diktátor – nagy művészet?
Szép a bécsi kiállítás, de az nem szép, amit nem mutat, amiről nem beszél.

Orbán György