14. Velencei Építészeti Biennálé

Halál Velencében

Szöveg: Hatvani Ádám
Fotók: Hatvani Ádám, Sáros László György, Velencei Biennálé

Central Pavilion_Zucchiatti (1)

„Szép idő, 27 fok, csendben haldoklik az építészet…” – írtam egy kép alá az Arsenale ezerlábú hullámvasút bronzpadján üldögélve, végezve a kiállítási anyaggal. A kiállítás akkor, ott ürességet hagyott bennem, nem ezt vártam, illetve tulajdonképpen igen, de nem gondoltam volna, hogy így következik be. Ez Koolhaas mesterkedése. Mindenki látja, amit lát, de pontosan hogyan érti a mester, és főleg miért?
Az előzetes hírek szerint lehetett tudni, hogy ez a biennálé más lesz, mint az eddigiek. A Koolhaas módszer, a „more and more, more is more…”, a sűrítés itt is működött. A Fundamentals gyűjtőcím alá bezsúfolt 100. biennálé-évforduló, a modernitás témája mentén összefogott nemzeti pavilon tematika (először tesz kísérletet a kurátor a velencei biennálén, hogy az egyébként színes és diverz nemzeti pavilon tobzódást egy mederbe terelje, egy termékeny dialógust hozva létre közöttük az egész világ építészetét érintő témakörben), a fundamentals, az építészet alapelemei, az olaszokkal foglalkozó Monditalia rész, a művészeti biennálék összefogására és a különböző művészeti ágak (film, színház, performance, zene, tánc) együttes megjelenése egy (kiállító) térben és időben, vagy Phyllis Lambert Arany Oroszlán életmű-díja: ez mind-mind egy rendkívül összetett biennálé irányába mutatott. Az összbenyomás a végén mégis hiányérzetet hagyott bennem. Mindent láttam a biennálén, táncot, zenét, előadást, beszélgetést, filmeket (többek között a címadó filmet is, több példányban), építési elemekből összerakott installációkat, kutatást, elemzést, csak építészetet nem. Legalább is elsőre.
Rem Koolhaas életművét ismerve várható volt, hogy lesz csavar a dologban. Ez a biennálé fejben dől el. Olvasva a kritikákat, elemzéseket, ez megerősödött bennem. Peter Eisenman, az előző „keresztapa”, Koolhaas első mentora egyenesen a kurátor karrierjének végéről beszél, a vezető múzeum igazgatók, kurátorok, a szakma hangadó elméleti gurui az egekbe dicsérik az anyagot, az építészek értetlenkednek, kikérik maguknak a mellőzöttséget. A látogatók pedig tulajdonképpen élvezik a poszt- vagy pre-építészeti show-t, beletekintve egy 60-as évekbeli filmbe, megnézve egy adathalmazból álló installációt, vagy éppen egy táncelőadás felett merengve az Arsenale egyik csőállványból összerakott nézőterén. Mindenki találgat, kérdez, vitatkozik. A mottóból persze kiderül: architecture not architects. Mégis, ki mondja ezt? Koolhaas, aki olyan sikeresen építette fel a starchitect imázsát, aki a sztárépítész első számú prototípusa, hogy most, egy látványos, nagy ívű gesztussal lerombolja azt, maga alá temetve a többi építészeti sztárt, és az egész építész kultuszt, ami az utóbbi egy két évtizedben hihetetlen méreteket öltött, az építészeti média hathatós közreműködésével? Gyönyörű, mint Halász Péter saját főszereplésével megtartott temetése a Műcsarnokban, a művész utolsó performansza….
Egyrészt lenyűgöző, hogy egy ember veszi a bátorságot, és úgy játszik az építészettel, az építészekkel, az egész szcénával, ahogyan neki tetszik. Az egész mégsem (teljesen) öncélú, érezni az építészpápai önkényt, épít rombol, gondolkoztat, közben kicsit röhög az egészen, kicsit melankolikus, cinikus, de közben kétértelmű megjegyzéseivel, nyilatkozataival, kommentjeivel, gesztusaival idéző jelbe teszi az egészet. Komoly játék, művészet, építészet, élet, halál. Másrészt meg is tudja csinálni, mégpedig úgy, ahogyan senki, még talán maga sem számít rá. Felkavarja az állóvizet, a közhelyből újra élő anyagot tud létrehozni – mi ez, ha nem igazi biennálé, ha nem igazi építészet? Építészet építészek nélkül: ismerős szöveg. De itt nem (csak) arról van szó, hogy az építész szakma legtágabban értett szerepe íródik újra, holott ez önmagában is érdekes lenne. Visszább az egóból építészek, vissza az alapokhoz, mondja a hiperegóból legötösebb ötös szuperépítész¬–tanár úr–keresztapa–karmester–mókamester, és nem mondom, hogy nincs igaza.
De nézzük, mi marad a romok alatt a zárótűz után. Mármint az emberben, aki végigküzdi az anyagot. Mik ezek az alapok? Azt kell, hogy mondjam, a látogató végül is jól szórakozik. A Giardini-ben a londoni AA által prezentált Le Corbusier-féle Dom-ino ház még sosem látott, 1:1 arányú makettje adja meg az alaphangot, mely gyönyörűen áll a ragyogó napfényben a harsogó zöld fák között. 1914-2014. A modernitás születése? Minden bizonnyal. Az olasz pavilon La Biennale felirata feketén átírva: Elements of architecture. A pavilon, mint egy építőanyag kiállítás, 12 alapelem installáció, mennyezet, fal, ablak, lépcső, erkély, tűzhely, lift, padló stb., és a várhatóan legnépszerűbb, kihagyhatatlan WC. Mindegyik máshogyan persze, kutatva, elemezve, állítva, tagadva, körüljárva. Már a kiállított chilei bányászlift, a Főnix miatt is érdemes alaposan végigbogarászni az egészet, nem beszélve tényleg a WC szekcióról, ahol kimerítő elemzést találunk a WC használat elméleti alapjairól, ergonómiai kutatásáról, amellett, hogy egymás mellett látható többek között a japán szuperkomputerizált luxus slozi és a római (mellék)trónus. Láthatunk, kipróbálhatunk még energiatermelő padlót, szőnyegpadlóba épített automata menekülési irányfényt, hőérzékelő szenzoros fűtési rendszert a tűzhely szekcióban, apropó, tűzhely, nagyon érdekes a diagram a fejlődéstörténetről, mely szerint a tv, a laptop, sőt a wifi is tűzhely, de nem akarom legyilkolni előre az összes poént. A nemzeti pavilonok szépen rappelnek a tanár úr által megadott modernitás témára, kivéve a spanyolt, ami egyébként nagyon jól is teszi. A koreai pavilon emberfeletti kísérletet tesz a két Korea építészeti szellemi egyesítésére, a chileibe idehurcoltak egy igazi szovjet típusú panelt, a francia Jacques Tatival és Jean Prouvéval játszik elmerengve, hogy a modernitás akkor most ígéret vagy fenyegetés, a németek integrálták pavilonjukba a kancellár bungalóját (vigyázat minden eredeti, még a páncélozott merci is!), az oroszok árulják a szovjet ötleteket, és még hosszan sorolhatnám. Az Arsenale, mint fentebb említettem, elsőre kicsit megúszósnak tűnt a sok filmmel meg színpaddal (minimum a kiállítás fele), de nagyon jó volt egy komoly, a globális progresszív építészetoktatásról szóló, egyébként nagyon látványosan tálalt anyag után táncpróbákat nézni, vagy az olasz-osztrák határ globális felmelegedés miatti változását követni real time a Similaun egyik gleccserén. (Figyelmeztetés: az olasz 60-as, 70-es évekbeli szupersztár Superstudio munkája is látható, sótömbök mállanak, oldódnak csepegő lagúnavíz alatt, építészet=élet!!!)
Szóval Koolhaas hűvös eleganciával, hihetetlen intellektussal, nagyon egyszerűen intézi el a szakmát: vannak az alapelemek, fal, ajtó, ablak, lépcső, mennyezet, meg egy sokértelmű modernitás örökség, más nincs, tessék újraépítkezni. Gyönyörű pusztulás, gyönyörű újraépülés, tükör, kíméletlen, őszinte számvetés, nosztalgia. Kötelező lecke.


Építés
A 2014-es Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonja, 2014. június 06. – november 23.

Kurátorok: Jakab Csaba, Márton László Attila
Szöveg: Mikó László
Fotók: Sáros László György, Márton László Attila

Fotó: Márton László Attila

A 2014. évi velencei magyar kiállítás az építés folyamatát, ember- és közösségformáló erejét, az épített környezetre gyakorolt hatását vizsgálja, kapcsolódva az idei Biennále központi témájához: a fundamentumokhoz. Rem Koolhaas holland építész kurátor munkatársaival az építés jellemző alapelemei – fal, padozat, mennyezet, lépcső, ablak, ajtó, folyosó, homlokzat, erkély, tető – fejlődésének időbeli és topográfiai elemzésével sikerrel hidalja át a laikus közönség és az építész szakma közötti kommunikációs szakadékot.
A magyar pavilonban megrendezett kiállítás Kárpát-medencei modell néven egy, az oktatásban is egyre szélesebb teret nyerő gyakorlatot mutat be. Az idei kiállítás szervesen folytatja a 2010-ben ugyanitt bemutatott tervezés, majd a 2012-ben témául választott modellezés gondolatkörét; tárgya ezúttal az építés. Amikor a 80-as évek elején Makovecz Imre vezetésével létrejött a Visegrádi Tábor, nemcsak az építészhallgatók gyakorlati képzésének egy új formája vette kezdetét, de egy feledésbe menő közösségi építési forma is feléledt. A régen hagyományos kaláka-építés egy-egy közösség szükségletére kínál megoldást, s közben az építés alapjaira irányítja a figyelmet, az anyagban rejlő törvényszerűségre és szépségre, a tudás hatalmára, az összefogás révén létrejövő építmény nagyszerűségére. A hagyomány felélesztése egyúttal erősíti a résztvevők közösségbe vetett hitét és nemzeti identitását is.
A magyar kiállítás pályázati úton kiválasztott kurátorai, Jakab Csaba és Márton László Attila ezt a gyakorlati oktatási módszert mutatják be olyan konkrét építészeti példákon keresztül, ahol kalákában, közös munka eredményeként jött létre valamilyen hasznos építmény. A látogató megismerheti az immár több mint három évtizedes folyamat legfontosabb helyszíneit is, 21 iskola és alkotó csapat bemutatásán keresztül. A kiállítás része Kunkovács László néprajzkutató-fotóművész felvételeiből összeállított Ősépítmények című fotósorozat is, mely a népi építészet sajátos és mulandó remekeit idézi fel, galambdúcok, csirkeólak, kemencék bemutatásával. A programban főiskolai és egyetemi építészhallgatók is szerephez jutottak; egy külön pályázat nyerteseiként hat temesvári építész hallgató – Järger Zsolt, Molnár Zsolt, Szemcsuk Franciska, Benedek Tímea, Czáka Zoltán és Tóth Bertalan István – Szakállszárító című projektjük keretében használhatatlanná vált padokat újított fel és állított ki a magyar pavilon előtt, illetve a Biennálénak helyet adó Giardini területén.
Az építésbe és jelhagyásba játékos módon a látogatók is bekapcsolódhatnak, a belépéskor kapott csipeszek feltűzésével. A pavilon közepére helyezett installáció végleges formáját a kiállítás zárására nyeri el, demonstrálva, hogy az építés folyamatosan zajlik. A kurátorok több százezernyi hagyományos facsipesszel készültek, remélve, hogy a tárlat emblémája, a facsipesz a város különböző részeibe is eljut.
A magyar kiállítás témaválasztása mind elméleti mind gyakorlati vonatkozásban tökéletesen illeszkedik a rendezvény tematikájához, mondanivalója érthető, rendezése igényes és áttekinthető. Ama pavilonok sorába emelkedik, melyek maradandó élményt nyújtanak a látogatók számára a vizuálisan túlterhelt forgatagban.