A jövő kérdései

Művészek és robotok, Párizs, Grand Palais, 2018. április 5. – július 9.

Szöveg: Götz Eszter
Fotó: RMN – Grand Palais

A párizsi Grand Palais kiállításai gyakran nyitnak kaput az újdonságoknak. A vizuális művészetek újabb ágai – mint a videóművészet, a kinetikus szobrászat vagy a művészi képregény – is teret kapnak itt, de most egy olyan kiállítással álltak elő, amely világelsőnek mondható: a robotika és a művészet kapcsolata mint fő téma most először kap múzeumi figyelmet. Laurence Bertrand Dorléac és Jérôme Neutres kurátorok úgy válogatták össze az anyagot, hogy abban a mesterséges intelligencia és a művészi alkotás messze túlemelkedjen a technológiák kínálta lehetőségeken, és egy határozott kutatási irányt jelenítsen meg az ember és a robot együttműködésének formái felé.
A kiállítás tagolása is a gondolkodás útját jelzi. Az első egységben olyan robotokkal találkozik a néző, amelyek nem a háttérben dolgoznak, hanem látható módon megjelennek, testük és anyaguk van, ezzel végeznek olyan tevékenységet, amelyet az emberi kultúrában hagyományosan művészi alkotásnak nevezünk: rajzolnak, festenek, plasztikát építenek, zenei és térbeli elemeket rendelnek egymáshoz, fény- és hangjelenségeket produkálnak. Origóként a kurátorok Jean Tinguely, Demian Conrad és a magyar származású Nicolas Schöffer műveit jelölték meg, de itt látjuk a videóművészet apostolának, Nam June Paiknak egy installációját is, a képernyőkből épített, művirágcsokorral megajándékozott emberi alakot, a Willendorfi Vénusz 20. századi utódját.
A második egységben a robotok már nem láthatók, csupán az IT részét képezik; látható teste az általuk generált műnek van. Talán ez a kiállítás legizgalmasabb, legkiforrottabb része, kezdve a mozgó grafikával létrehozott különleges térélménytől (Peter Kogler), vagy a néző mozdulatait követő mesterséges növényzettől (Miguel Chevalier) Iannis Xenakis digitális zeneművéig vagy Jacopo Baboni Schilingi zenei algoritmusokból építkező komputergrafikájáig, vagy Michael Hansmeyer gigantikus ásztana-oszlopokkal beépített tükörterméig, amelynek IT-generált formái szinte tapintható spirituális közeget hoznak létre.
A harmadik rész az emberi testen túli, önálló léttel bíró mesterséges lényeké. Itt felbomlik az eddigi, művészi minőségre fókuszáló és vizuálisan is egyben tartott rendszer, és azok a tárgyak, amelyeknek a puszta létezését is csak a legutóbbi időkben kezdjük felfogni, megjelenésükben is idegen esztétikát hoznak. Az utolsó termekben Takashi Murakami szilikonból készített keleti bölcse három arccal néz ránk, szája és keze mozog, de a bölcseletet nem hallani. A záró mű, Orlan zöld hajú robotnője, aki „elektronikus és verbális sztriptízt” mutat be, az elviselhetőség határait feszegeti.
A tökéletes lénnyé fejlesztett robot a jövő emberisége előtt álló legnagyobb kihívás. Képességei próbára teszik az emberi intelligenciát, új öndefinícióra kényszerítik az emberi fajt. A téma megjelenése a művészetben hasonló kérdéseket tesz föl a kreativitással kapcsolatban. A Grand Palais kiállítása elsőként fogalmazza meg a mesterséges intelligencia fényében alkotó és technika, művész és mű megváltozott viszonyát, de várhatóan gyorsan fogják követni újabb és újabb fölvetések.