A negyedik elem

Edward Burtynsky: Wasser. KunstHaus Wien, Bécs, 2017. március 23. – augusztus 27.

Szöveg: Zöldi Anna
Fotók: KunstHaus Wien

Augusztus 27-ig látható a KunstHaus Wien-ben Edward Burtynsky fotóművész kiállítása, mely nemes egyszerűséggel a Víz címet viseli. A falakon jókora festmény méretű képek, melyek mintha óriásira nagyított mikroszkopikus metszetek, kristályok, szövetek, élő organizmusok, vagy épp kozmikus jelenségek úrteleszkóppal készült felvételei lennének. Pedig mindennapjaink emberi léptékű, az esetek többségében emberi beavatkozás nyomán létrejövő környezetét mutatják, csak épp a megszokottól eltérő látószögből. Többnyire felülről, de mindenképp tisztes távolságot tartva.
Burtynsky a víz nyomába ered, keresztül kasul a földgolyón, óriási földrajzi, kulturális és időbeli ugrásokkal. Önkényes nézőpontja korántsem öncélú: tudatosan bizonytalanít el a képek tárgyát illetően – azt akarja, hogy elgondolkodjunk azon, ami lassan a könyökünkön jön ki, mert már a csapból folyik. Egyelőre…
A víz olyan látszólagos bőségben áll rendelkezésre a földgolyón, hogy a civilizált ember elfelejtett spórolni vele. Számunkra a csapból folyó víz már olyan természetes, hogy meg sem isszuk – a homo urbanicus ásványvizes palackokkal rohangál – persze rózsaszín kupakossal, mert egészségtudatos. Megfeledkezett arról, hogy elődei micsoda küzdelmek árán vették birtokba, zabolázták meg, hajtották igába létezésünk egyik őselemét. És minthogy küzdeniük kellett érte, kellő tisztelettel bántak vele.
Burtynsky képei a küzdelem, a tisztelet és a magáról megfeledkezett pazarlás mementói. a spektrum a természetet nyilvánvalóan, és tudatosan károsító beavatkozásoktól az ésszerű, az ökoszisztémával együttműködő, sőt azt támogató megoldásokon át az érintetlen őstermészet képeiig ível. Egy kozmikus lépést hátrálva mutatja meg az olajkatasztrófák sújtotta tengeröblöket, a mezőgazdaság, a profitorientált ipar és a lakosság túlzott vízigénye miatt kiszáradó folyókat, ugyanakkor azt is, amikor az emberi beavatkozás egyértelműen csodálatra méltó: az emberi invenció és erőfeszítés diadalát hirdető vízműveket és gátrendszereket, használaton kívül romosodó, gigantikus indiai közösségi kutakat, melyek évszázadokon keresztül szolgálták kitartóan az ott élők ésszerű vízigényét anélkül, hogy kimerítették volna a természet erőforrásait. Sólepárlókat és elárasztott rizsföldeket, vízkultúrával művelt területeket, ahol a biodiverzitás nem sérül, hanem olykor épül.
Végül eljut azokra a helyekre is, ahol az őselem valóban a szentség forrása: rituális merítkezést fényképez Indiában, gleccsert Izlandon, és érintetlen tájat érintetlen őslakosokkal Kanadában. A kamera látószögének köszönhetően a képek szinte ortogonálisak, absztrakt ábráknak tűnnek, esztétikájuk épp ezért megkapó. Burtynsky a földgolyó iránti felelősségére kívánja irányítani a néző figyelmét – arra int, hogy a 21. századi ember elodázhatatlan feladata, hogy meg találja helyét a kozmikus egységben. Képeinek elvont poézisa ezt nyomatékosítja: a nagy rendszerek, az emberi környezet és a sejtszintű, vagy akár elemi struktúrák azonos vizuális megjelenése megdöbbentő bizonyíték arra, hogy a világ kicsiben és nagyban ugyanaz. A forgótárcsás öntözés légi felvételen ábrázolt szabályos körei évgyűrűk éppúgy lehetnének, mint archaikus írásjelek. „Ami fent az lent” – hirdeti a mezopotámiai őseposz. Bennünk a létra – figyelmeztet Weöres. Burtynsky képei fent és lent között az emberit ragadják meg a madarak, angyalok vagy űrszondák tekintetének magasságából. A léptéket egy-egy ház, teherautó jelzi, az ember csak mint tömeg tűnik fel képein. A néző, az ember kívül áll ezen a világon és szemléli. Rajta áll, hogy levonja-e a következtetéseket.