Két 20. századi asszony öröksége Bécsben

Brigitte Hamann hagyatéka
Városháza-könyvtár, 2017. június 2. – 2018. január 26.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Rathausbiblitothek Wien

A német-osztrák történésznő (1940–2016) halála után egy évvel a Rathaus gyűjteményére bízott hagyatékából válogattak kiállításnyi soha nem látott dokumentumot. Hamann fiatal lányként a bécsi egyetemre jött Németországból. Itt kutatott öt évtizeden át. Rájött, hogy a német nyelvű kultúra és a modernitás itt találkozott össze a legtermékenyebb módon. De míg a német források jelentős része elpusztult a nácik máglyáin és a II. világháború szövetséges szőnyegbombázásaiban, addig Ausztriában szinte érintetlen a tárgyi múlt. Hitt az apró, jelentéktelennek látszó emlékek erejében – a mikro-történelemben. Fantasztikus intuícióval közelített kedvenc témái hálójához. Nem érte be a forráskutatással, elhatározta, hogy eredményeit a lehető legnépszerűbb stílusban publikálja is. „Öröm osztrák történésznek lenni (…) akinek jó szimata van, az mindig rátalál valami fontosra” – nyilatkozta az 1995-ös Frankfurti Könyvvásár díszvendégeként.
Érdekelték a Habsburg-ház személyiségei: Elisabeth és Rudolf trónörökös, a földrajzi utazó, Maximilian (Ferenc József testvére) a mexikói császár, illetve olyan figurák irodalmi- és magánlevelező dokumentumai, mint Alexander von Humboldt, Thomas Mann vagy Richard Strauss. Ezek biográfusaként is addig láthatatlan forrásokhoz jutott. Villáik, kastélyaik hátterét is megcélozta, nem érte be azok építészettörténeti zárványaival. Rátalált Sissi adriai, Miramare kastélyának privát papírjaira, fotóira, kis-tárgyaira. A császárné Gödöllőre és Korfura menekülését, az udvart kerülő utazásait is nagy empátiával kutatta. Egy blokk Arthur Schnitzler bécsi művészkolónián álló villájának számos ismeretlen, általa gyűjtött dokumentumával foglalkozik. A Nobel-díjas Arthur Schnitzler villáját Hermann Müller építész még svájci historizáló stílusban építette, 1910-ben vásárolta meg az író. Belső berendezését a Bauhaus modorában alakították át. 1931-es halála után is itt maradtak könyvtára és kéziratai és skiccei, 40.000 oldalnyi naplója. Az 1938-as náci megszállás után a máglyára szánt hagyatékát az angolok diplomáciai védelem alá helyezték és a Cambridge Egyetemre szállították. Két éve a Zsolnay-Verlag egy addig ismeretlen novelláját is kiadta, miután a Cambridge-i egyetemi könyvtárban a kutatók rátaláltak. Szinte szomszédai voltak Hugo von Hofmannstahl, Hermann Bahr, Richard Beer-Hofmann, Félix Salten (Salzmann Zsigmond) és a halála évében ideérkező Kálmán Imre.
A „Modern Wien” mozgalom a menekülő szereplőinek szétszóratása utáni sorsokra is kiterjesztette gyűjtést/kutatást. Érdekesek Erich Andreas Gold karikaturista Egyesült Államok-beli, Karl Mautner újságíró kolumbiai, Fritz Szanto jazz-zenész sanghaji exiliumának mikroemlékei – egy másik tárlategységben. Nagy vihart kavart a még nem teljesen nácitlan Németországban a Winifred Wagner és a Hitler Bécsben című munkáival – kérdőre vonták: német létére hogy írhatta meg ezeket? Bécsi lakhatásával és szabadúszó történész státuszával és magas osztrák állami kitüntetéseivel azonban immunitással bírt, sőt Ausztria, talán kora legnépszerűbb nőtudósa lett. Külön kiállítás vonulat a 20. századi női sorsokat követő Brigitte Hamann. Ebben Sissi mellett az első világháború ellen nőmozgalmat szervező békeharcos Bertha von Suttner munkásságának feltárása egy főtéma, de a Bayreuth legendához köthető Wagner-család nőtagjainak tetteit leleplező műve is történészi csúcsteljesítmény – látható, milyen emlékekből indult el a kutatása.
A tárlaton vetített tévéinterjúkban a kutatónő – Rommy Schneiderhez/Sissihez hasonlítható – sugárzó egyéniség, talán ez is segíthette gyűjtőtevékenységét. De, több riportban elpanaszolja, hogy három gyereket nevelt fel az anyósával közös bécsi lakásban, kutatómunkáját éjjelente a konyhaasztalon művelte. Talán saját sorsát fürkészve fordult egy kötetben az asztrológiához – ez sem mindennapi opus. Teljesítménye összenőtt a drámai 20. század nősorsaival.


Helena Rubinstein
Jüdisches Museum Wien, 2017. október 18. – 2018. május 6.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Jüdisches Museum Wien

A másik kiállítás Helena Rubinstein kozmetikai feltaláló emlékeit, hagyatékának tárgyait vonultatja fel. A tárlat mégsem a női szépségipar témájára szorítkozik, hanem nagyobb ívű kutatáson alapuló összművészeti mustra. Helena Rubinstein Krakkó gettójában, Kazimierzben 1870-ben született sokgyerekes ortodox zsidó családban, jósorsa a Habsburg Birodalom múlt századfordulós emancipációját, tragédiája a náci fordulatot példázza. A női karrier, a tanulás, a gender öntudat úttörője, aki 17 évesen indult Bécs – Melbourne – London – Párizs – New York – Tel-Aviv főállomásokkal leírható világhódító pálya és menekülés útjára.
Sikerei csúcsán, Párizsban egymás után építtette/rendezte be szépségszalonjait, amelyeknek modern arculata mintául szolgált a korszak építészeti arculatát alakító építészeknek. Az egyik – a leg extravagánsabb ház – tervezője a Szivessy Andorral 1920-ban Párizsba emigráló Goldfinger Ernő. Szalonjai nemcsak kozmetikai műhelyek, de tánc- és tornatermekkel felszerelt, az életreform mozgalmakkal paralel és azzal vitázó vizuális kiáltványok. Hasonló motiváció munkál mögöttük, mint ahogy a barokkot szoktuk a reformáció ellenkultúrájaként leírni. Ezekben a műintézetekben nem csak az épület elegáns, mondén, modern architektúra, hanem a bútorok, sőt a szépségtermékek csomagolása is forradalmian innovatív karakterű. Maga a kiállítás-installáció is ebből ered: Goldfinger Ernőt most a hajlított bútorok, a szellemesen formált tégelyek és dobozaik – tervezőjeként is megismerhetjük. A kiállítás vizuális arculata is őt idézi. Az egykori paciensek között találjuk például Josephine Bakert, akinek egy időben Adolf Loos volt a kísérője.
Feljegyezték, hogy a galíciai pogromok elől menekülő emigráns lány pályája csúcsán is folyamatosan „be volt csomagolva”, egy egyszerű taxi útra is dollár-köteggel felszerelkezve indult, alkalmazottainak tudták, tilos lekapcsolni mögötte a villanyt. A falon bók olvasható az akcentusát elhagyni képtelen, folyamatosan helyváltoztató, hontalan asszonyhoz: „Helena, a szépség a te különleges tereped, a te tulajdonképpeni otthonod.” Tegyük hozzá, emellett a modern művészet támogatója is volt. Szenvedéllyel gyarapított húszezer darabos miniatűr architektúra-gyűjteményét – történeti kosztümös babafigurákkal – a Tel-Aviv Múzeumra hagyta.
Ezzel a bizarr karakterrel együtt folyamatosan kreatív volt mind a kémia, mind a marketing vonatkozásaiban. Egyik csúcsterméke lett a vízálló arc- és szemfesték, amely az eső és forróság mellett a „csókálló” szlogent is kiérdemelte – „La Bella Nussy” márkanévvel együtt licencként is jegyezték (1935). Az 1939-es New York-i világkiállításon egy vízi-balett vízálló szépítőszeres előadásával indult el a szinkronúszás sportja. Ennek a „szenzációnak” a nyomán tudott éppen időben elmenekülni Párizs német megszállása elől New Yorkba.
Térjünk vissza a sokoldalúságában – most kiderült – Kozma Lajoshoz hasonlítható Goldfinger Ernőhöz, aki Londonban a párizsi Rubinstein-megbízások után a brutalizmus ikonikus építésze lett. Az építész „felháborító” családi háza mellett élő Ian Fleming (a 007-es sorozat írója) James Bond főellenségét – vicces bosszúból – keresztelte Goldfingerre. Helena Rubinstein 94 évesen épp a világsikerű film bemutatójának évében, 1965-ben hunyt el.