Essl Múzeum, Klosterneuburg/Bécs, 05. 21.-09. 26.

Szöveg: Szegő György

Niki de Saint Phalle, bár egy nemesi származású bankár apától, francia állampolgárként, kozmopolitának született (anyja amerikai színésznő volt), és az is maradt. Élt Olaszországban, Svájcban, végül San Diegóban, az USA-ban halt meg. Művészete a nemzeti történelmek előtti plasztikai archetípusok újrafelfedezésével – a szó legjobb értelmében – mondható internacionálisnak. És ezen belül/ennek jegyében szobrai olyan humort kommunikálnak, amit mindenki megért.
1948-ban, tizenkilenc évesen, a VOGUE fotómodelljeként debütált, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált. Fiatalon megszenvedte a felgyorsuló női szerepváltás 20. századi kínjait. Fellázadt, romboló művészetet vizionált, miközben festőpályáját gyógymódként fogta fel. Most először látjuk a szobrásznőtől terapikus korai képeit, aszamblázsait is: „ölni akartam, és áldozataim a műveim lettek” – mondta később. Az 1950-es, 1960-as években kész képeire lőtt, mindig „10-es telitalálatra” törekedett, ellentétben Lucio Fontanával vagy Schrammel Imrével, akik csak megsebezték a még készülő művet, s az esetlegesen kialakuló seb-formát építették be alkotásaikba.
Niki az 50-es évek végén ismerkedett meg Gaudi építészetével, beleszeretett a Güell Parkba. Hamarosan nagyméretű üvegszálas poliészter plasztikák (halványan a katalán mestert is idéző) szabad formájával, vad-vidám „kifestésével” Niki de Saint Phalle megújította a 20. század köztéri szobrászatát. Elsőként a stockholmi Modern Múzeum előtt állították fel 26 m hosszú, 6 m magas Nana-szobrát, egy modern ősanyát, erotikus termékenységszimbólumot. 1971-ben összeházasodott alkotótársával, az ugyancsak korszakos jelentőségű mobil szobrász Jean Tinguellyvel, akinek gépezeteibe gyakran együtt építették be Niki archetípus-plasztikáit is.
Az akkor újnak számító – csónaképítésből származó – üvegszálas technológiától tüdőbetegséget kapott, egy svájci szanatóriumban kezelték. Itt barátkozott össze a FIAT tulajdonos Agnelli-gyerekekkel. Az iparmágnás család megvásárolta Tarot-kertjét, és Toszkánában egy tájkertet rendezett be köré. Itt a szobrásznő a műtermi munkát is a szabadban végezhette. Hasonló karakterű, félig kerti-épület, félig szobor műveket – az alkalmazott művészet státuszában – óvodaként, játszótérként, kiállítás-pavilonként és –installációként is készített.
1991-ben Jean Tinguelly meghalt, Bázelben önálló múzeuma nyílt, Bécsben a Hundertwasser által frissen épített KunstHausban rendezték emlékkiállítását – mindkét helyen szerepeltek szobrok a fenti közös művek közül is. Niki Kaliforniába költözött. 1996-ban a Tarot-kertet Agnelliék megnyitották a közönség számára is. 2000-ben, a Hannoveri Világkiállítás évében a szobrásznő 300 alkotását a város világhírű kortárs gyűjteményére, a Spengler Múzeumra hagyta, mielőtt 2002-ben, Kaliforniában meghalt.
Az Essl Múzeum tárlatán egyszerre válogattak azokból az „építészeti karakterű” emblematikus művekből – amelyek alapján az egész világ ismerte/elismerte – és azokból az1955-61 között készült öngyógyító alkotásokból is, amelyek alapján most az egyik első gender-forradalmár nőművészt is megismerheti az utókor.