Kentridge – Öt téma
Albertina, Bécs, 2010. október 29. – 2011. január 30.

Feketedoboz (színház rajzokkal), 2005

Az Albertinában most alul Michelangelo, középen Picasso, a fölső emeleti termekben Kentridge – az európai grafika szelleme idéztetik meg az elsötétített szobákban. Mint tudjuk a művészet nem mérhető (sőt mérhetetlen), mégsem lehet megúszni, hogy mindenféle listákat göngyölítsenek elénk: tessék, most ők a legmenőbbek. Ha a kvalitás nem is, az azért mérhető, mennyiért kelt el valakinek a képe, hány tárlata volt, hol és kiknek a társaságában állított ki, milyen díjakat nyert, miféle publikációk foglalkoztak vele s talán az sem mellékes, hová való az illető. William Kentridge évek óta ott van a Kunstkompass listájának első tíz művésze közt, nemrég vette át a japán Nobelnek nevezett Kioto-díjat (Lovász László matematikus társaságában), filmjeivel tele a YouTube, képeivel az art magazinok, munkái karakteres politikai véleményt sulykolnak, de a foci VB-hez is rajzolt plakátot.
Hogy a dél-afrikai művész kelet-európai puttonnyal jár (litván zsidó felmenőkkel), az már az első terembe lépve is nyilvánvaló. A spirituális asztaltáncoltatást Gogol és Jarry, Mozart és Méliès, Dürer és Tatlin üli körül – meg néhány órára a soproni diákok, akikkel átvonatoztunk, hogy az „Innováció – vizuális kommunikáció” nevű tantárgyhoz megpróbáljunk valami tartalmat társítani.
Lendületes szénrajzok, a genezist imitáló spontán animációk, metafizikus mértan-ábrák, gépteremtmények színpad-díszletei, jelmez kollázsai és az igen-nem küzdelmét fekete-fehér kontrasztokká desztilláló politikai logó-skiccek közt bolyongunk. Kentridge vállaltan és bátran politizál, s bizonyára elkötelezetten – bár egy nyilatkozata szerint a művészet politikai attitűdjében éppen az ellentmondásosság, a befejezetlen gesztusok és a bizonytalan befejezések világa vonzza. Ez a vibráló vázlatszerűség, a munkafázisokat is vállaló nyitottság, laza, töredékes zsurnalizmus ad sodrást a Five themes című kiállításnak, amely, lévén vándorkiállítás, komoly világkarrier után landolt Bécsben. A közbülső állomások persze újdonságokkal is jártak, San Franciscóban például az Odüsszeusz visszatérése c. Monteverdi operát, a New York-i Metropolitanben pedig Sosztakovics Az orr c. operáját is „mellérendezték” a kiállításnak.
Nálunk, Budapesten sem teljesen ismeretlen művész Kentridge: a Műcsarnok 2009-es Pillanatgépek c. tárlatának egyik fő attrakciója volt az animációt az anamorfizmussal kombináló What Will Come (Has Already Come) c. munka, amely most itt látható az Albertinában is. A kör alakú asztalra vetített animáció egy hengertükör körül lüktet, s a torzított rajzok a tükörben visszatorzítva nyernek értelmet. A technika, a film tartalmára is utalva, a látszat és valóság viszonylagosságát, egymástól való függőségét tudatosítja a nézőben, legalábbis ha az illető vállalja a szokatlan feladatot. A kiállítás ugyanis munka, időben, sőt szinte kilométerekben is számszerűsíthető komoly munka a látogató részéről. A néző intellektuális háttere, asszociációs hajlandósága bele van kalkulálva a művekbe, és persze a Duchamp-i eszme, amely a kiállítás látogatóját társalkotóvá emeli. „Jól kommunikálható” gondolat, jut eszembe, miközben megpróbálom összeterelni a diákokat valami végső konklúzióra, még ha ezt a szerénynek tetsző attitűdöt – tudniillik a nézővel való transzcendens összefonódás szépséges pre-posztmodern gesztusát – a filmvásznak animált kávéfőzői, csészealjai, létrái és habverői közt olykor több példányban is megjelenő korpulens művész karakteres magabiztossága jócskán felülírja is.

Orosz István

Picasso – Béke és szabadság
Albertina, Bécs, 2010. szeptember 22. – 2011. január 16.

Az Albertina 2007-ben rendezett mega-tárlatot Picasso festményeiből. A mostani kiállítás a grafikai életműre és annak politikai kontextusára összpontosít. A Tate Liverpoollal közösen rendezett mustra középpontjában Picasso „békegalambja” áll. A spanyol polgárháborún és a második világháborún túl a mester háborúellenes művészi tevékenységébe beletartoztak a hidegháború évei is, az időszak, amelyben a nyugati baloldali értelmiség gyakran kényszerült kétfrontos harcra. Picasso 1944-től 1973-ban bekövetkezett haláláig az FKP tagja is volt, de független művészként egész életében erős politikai elkötelezettség és szociális érzékenység jellemezte. Ennek tanúi a most kiállított Halottasház, 1944, a Koreai mészárlás, a Háború és béke, A szabin nők elrablása és egy sor csendélet. Utóbbi kompozíciók koponyái nem egyszerűen a sok évszázados memento mori archetípus legújabb kori példái, azokat az amerikaiak által a koreai háborúban bevetett biológiai fegyverek pusztítása is ihletette. Az expresszív rémlátomás protest-sorozata közel áll a modern plakátművészethez is.
A tárlaton ezek a direkt politikai üzenetet hordozó képek a korabeli sajtó tükrében nyerik vissza ismét eredeti kontextusukat, különös tekintettel a híres „békegalambra”. A békeharc egyik vesztes csatáját a nyugati baloldal 1951-ben, Sheffieldben szenvedte el. Az ott rendezendő Béke Világkongresszusra az USA-szövetséges Franciaországból érkező, de a koreai háború ellen műveivel fellépő Picasso nem kapott beutazási engedélyt az ugyancsak USA-szövetséges Angliába, sőt néhány órára letartoztatták, majd kiutasították. A baloldal lemondta a konferenciát és kisebb késéssel Varsóban rendezte meg. Arról az egyébként igen alapos kronológiával kiegészített kiállítás nem szól, hogy Picasso a varsói kongresszus díszvendégeként egy helyi munkás-elvtársnő lakásában, rögtönzésként falra rögtönzött egy nagy békegalambot. Ezt azután a már nem eléggé moszkovita Picasso-korszakban a lengyel rendőrség elpusztította. És/vagy a ház – ahová a murália készült – sem volt eléggé szocialista realista, mivel azt még 1949-ben volt CIAM-os lengyel építészek tervezték.
Maga a művelet, ahogyan az örökifjú Picasso egy ilyen freskó vázlatát feltette a falra, lenyűgöző processzus: szinte sámán-tánc. A kiállításon látható dokumentumfilmek egyike a Vallorisban a kommunista városvezetés felkérésére festett „Békekápolna” felskiccelésének performansza – a kreatív energiák időtlen etalonja –, ami a képernyő elé szegezi a tárlatlátogatót. A rajz-mágia „előre a múltba/vissza a jövőbe” transzformációját Kentridgenek az Albertina III. emeletén látható kiállítása kínálta.

Szegő György

Michelangelo – a rajz géniusza
Albertina, Bécs, 2010. október 8. – 2011. január 9.

Michelangelo egykoron a reneszánsz világképét triumfáló látásmódját leginkább rajzai képviselik. 20 év után van a bécsi múzeumban Michelangelónak újra nagy rajzkiállítása. A kiállított művek nagyobb része ugyan az Albertinában őrzött lap, amit azonban a fénytől védendő, mégis igen ritkán láthat a közönség – a bécsi és külföldi látogatók sora így az utcára is kiszorult. Most a festő, szobrász, építész alkotónak a szakértők szerint mintegy 20-30.000 rajza és vázlata közül megőrzött 600 lap egyharmadát láthatták a nézők.
A bizonyosan, illetve feltételezhetően a mesternek tulajdonított rajzok körül – a 89 évesen lezárult életműből viszonylag kevés fennmaradt lap miatt is – folyamatos a vita. A tárlat egyik önálló egységének centrumában a Sixtusi-kápolna mennyezetfreskóihoz készített, részben vitatott vázlatok állnak. A mellékletként a tér közepén vetített demó azonban a technika segítségével bizonyít: a vázlat szinte hajszálpontosan ráilleszthető a freskó reprodukciójára. Ilyen egybevetéseket mutatnak a mennyezethez készített Judit és Holofernesz, a Zakariás, a Noé részegsége, a Jelenetek Hámán életéből, a Bűnbeesés és kiűzetés, több Sybilla és az emblematikus Ádám teremtése vázlatainak a képernyő-reprodukciókba illesztő animációi. Az a kalligrafikus szonett, amire a mester a freskót készítő önkarikatúráját skiccelte a margóra, a tárlat különlegessége. Unikális élmény a plasztikai főművek, a Szakállas rabszolga, a Győztes vagy a római Sopra Minerva templomban álló Feltámadó Krisztus teljesen új szemléletű (szobor)toposzairól készült műtárgyfotók és vázlat-scannek elektronikus egybeúsztatása.
Egy másik kiállításegység a Mózes szobor és annak kereteként az eredetileg szabadon állóként tervezett II. Gyula pápa síremlék vázlatait járja körül, az összehasonlító kutatások változatos módszereivel. Az építészeti skiccek jól mutatják az állomásokat, amelynek során az időközben elhunyt mecénás-pápa helyett a San Pietro in Vincoli templom falára került síremlék főalakjává válik Mózes. Önálló egységet a Cascino-i csatához készült – a maga korában az új festői és világlátás mintájaként tisztelt – freskó vázlatai körül is kialakítottak a kurátorok. A számítógépes segítséggel késtzült didaxis itt is meggyőző, és egyben ügyesen lehetővé teszi azt is, hogy a nézőtömeg ne kizárólag a kis grafikai lapok előtt tolongjon.
A technikai bravúrok kiterjednek a Léda a hattyúval kis vázlatára is. Maga a festmény nem maradt fenn, mert száz év múltán az akkor éppen erkölcscsősz francia udvar elégettette az obszcénnak minősített képet. Michelangelo követőinek mellékelt parafrázisai közül kiemelkedik egy másik festőóriás, Sebastiano del Piombo Lédája. Del Piombónak két éve volt – szintén a világ négy sarkából összegyűjtött – grandiózus kiállítása a római Palazzo Veneziában. Az Albertina tárlatának vendég-képeit az Uffizzi, a New York-i Metropolitan, a harlemi Teylers, a londoni British Múzeum és a windsori Királynői Galéria adták kölcsön. Az évekig előkészített bécsi tárlat múzeumtechnológiai bravúr, szinte mérföldkő a jövő „e-múzeumai” felé haladó úton.

Szegő György