A Hetedik Műterem kiállítása
FUGA, 2015. december 3. – 2016. január 10.

Szöveg: Cságoly Ferenc
Kiállítási terv: Polgárdi Ákos, Rubik Ágnes

Fotó: Biri Balázs

Öt munka, mindegyik előzményekhez kapcsolódó folytatás. Használaton kívüli épületek újjáélesztése, városi köztér átfogalmazása, régi téglafalak emlékekkel telítése. Figyelve a rejtett és kallódó értékekre, szeretettel lehajolva a kicsi dolgokhoz, beleérzően alkalmazkodva a sokféle történethez. Tovább építeni. Tovább szőni az élet szálait. Kibogozni a gubancokat, elsimítani a gyűrődéseket, összekötni a szakadásokat, pótolni a hiányokat. Ez a kertész mentalitása, aki ápol és művel, minden tudásával és eszközével az élet fenntartásán munkálkodik, szövi tovább az élet szálait. Ez az alkalmazkodó empátia és a figyelmes teremtő erő ötvözete. Tovább szőni az élet szálait, immár egy tartalmát vesztett egyetemi csarnokban, vagy egy szánandóan elhasznált köztéri épületben, hogy a magárahagyottság szürke és szomorú tereit ismét az élet színei tölthessék be. Színek a szó átvitt és konkrét értelmében, és élet a szó legteljesebb értelmében.
„Látni és látszani”, Ortega y Gasset gondolatát kicsit szabadabb értelmezésben így is fordíthatnánk: figyelj és légy figyelemre méltó magad is. Fontos mindkettő és fontos a kapcsolatuk is. A más és mások felé forduló figyelem hiányában gyökértelenné és hiteltelenné válik minden magunk felé fordított figyelmünk.
Látni és látszani. A képek és hangok harsány kavargásában nehéz meglátszani, a figyelem központjába kerülni. A hangerő mindenkit túlharsogó növelése ördögi kört teremt, ahol mindenki kiabál, egyre hangosabban, egyre érthetetlenebbül.
A csendben maradáshoz erő kell. A magabiztosság és a tehetség ereje. Ez az erő és ez a csend testesül meg a Trefort kert emlékművében. A téglafalba ágyazódó bronzcsík az emlékező csend erejét jelenti és jeleníti meg, egyszerre szerényen és hallatlan jelentőséggel.
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” Széchenyi szavai különös felhangokat kapnak ma, a fogyasztói létforma folyamatos jelenidőbe zárkózott terében, ahol a múlt elavultságot, a jövő zavaró ismeretlenséget jelent. Meggyőződöttség kell ennek az idő nélküli szemléletmódnak a túllépéséhez, hogy érthetővé váljon a folyamatosság mindent átfogó ereje és a benne való személyes részvétel szerepe.
Tiszteld a múltat, és ennek fontos szála a hagyományok őrzése, ápolása. Sokrétű feladat, mert a jelentése is sokrétű. Lehet egy nagyobb közösség hagyománya és lehet néhány emberé, forrása lehet egy város múltja, vagy lehet egy kis épületé. A múlt és a hagyomány szálainak jelenbe szövése a soproni Várkerület és a régi budai Városháza megújításának közös tartalma.
Az élet szálait tovább szövögető kertész számára nem önmaga a fontos, hanem a kert. Ahogy a kertet gondozza, úgy építi önmagát is és ez merőben más hozzáállás, mint az önmegvalósítás ellentmondásos és önkényes egoizmusa. Az élet szálait tovább szövögető építész számára minden új feladat új lehetőség a megismeréshez, új eszköz a továbblépéshez, és egyben új tükre az önismeretnek. Ahogyan az építés, úgy az önépítés is az élet szövetének szerves része.
És ez az igazán lényeges. A falakra kitett munkákon keresztül, az épített formák mögé nézve felsejlenek az emberi vonások, az alkotó ember épülése, ami ebben az esetben egyaránt vonatkoztatható egyetlen emberre, és egy kis közösségre is.

(A megnyitón elhangzott beszédet a szerző engedélyével közöljük – a szerk.)