Beszédes épületornamentika

Baumhorn Lipót szegedi zsinagógájában
Egy doktori értekezés margójára

Szöveg és fotók: Oszkó Ágnes Ivett

Baumhorn Lipót a történelmi Magyarország, egyben Európa legtermékenyebb zsinagógaépítésze volt a „boldog békeidőkben”, de még az első világháborút követően is alkotott egy bő évtizedig. 1886-ban kezdte zsinagógatervezői pályafutását az esztergomi zsinagógával, majd a kilencvenes évek elején kivált Lechner Ödön irodájából, és önállóan, illetve általában egy-egy munkatárssal közösen dolgozott további 25 zsinagóga és 52 nem szakrális épület tervén.
Zsinagógaépületeinek műfajspecifikus jellemzőiről írott doktori értekezésem egyik felfedezése az alaprajz, az épületszerkezet és a rituális funkció egybekapcsolódása volt, melyet néhány zsinagógában a belső dekorációs program is nyomatékosít. A zsidóság történetét, hétköznapjait Szegeden, Gyöngyösön és a fővárosban a Bethlen téren az üvegablakok növény- és tárgyszimbolikája mutatta be, azonban egyetlen épületben, a szegedi zsinagógában a mennyezeti kifestés – de még a kert is! – jelentéshordozó. A következőkben ezek tartalmi és formai síkjait járjuk be, a szerkezet és a mondanivaló összefüggéseinek feltárásával.

Egy program születése

Az 1899-es pályázati kiírásban még nem szerepelt külön a dekoráció kérdése, sőt az építészeti stílust is a tervezőkre bízták. A telekre vonatkozó bővebb információért 28 építész jelentkezett, akik közül tízen adtak be pályatervet. Baumhorn Lipót „Isten és haza” jeligéjű munkája elnyerte az első díjat, és stiláris szempontból a megépült zsinagóga nagyjából a tervek szerint készült el. A bírálóbizottságban Alpár Ignác és Lechner Ödön mellett ott ült dr. Lőw Immánuel főrabbi is, s nagy valószínűséggel az ő szava lehetett a döntő, amikor a historizáló stílusokat vegyítő zsinagógatervet választották. Nincs tudomásunk arról, hogy a dekorációs program ötlete mikor merült föl benne, mindenesetre a választott tervet, mely – szemben a további díjazottakkal – nem képviselt egyetlen határozott, progresszív építészeti irányt sem, alkalmasnak találta arra, hogy a szentföldi növényvilágot „plántálja” a mennyezeti boltszakaszokra (is, és nemcsak a templomkertbe).