Szöveg: Hornyik Sándor

A Critical Inquiry főszerkesztője és a University of Chicago professzora a vizuális kultúra kutatás egyik közismert – ha nem a legismertebb – apologétája. Pályáját célszerű a legsikeresebb és legtöbbet hivatkozott kötete, az 1994-es Picture Theory felől nézve ismertetni. Ennek első fejezetében vezeti be Richard Rorty linguistic turn-je nyomán a pictorial turn fogalmát. E kifejezés Kuhn paradigm shift-jéhez hasonlóan (bár volumenében ahhoz azért nem mérhetően) sok vitára adott alkalmat. A fogalom érdekessége, hogy Mitchell nem elsősorban a posztmodern kor, és nem is a high tech felől értelmezi a képi fordulatot, hanem arra hívja fel a figyelmet (részben Martin Jay, részben Norman Bryson nyomán), hogy a huszadik század második felének (elsősorban francia) kritikai gondolkodásában milyen kitüntetett szerepet játszanak a kultúra és a tudás vizuális metaforái (societé du spectacle – Guy Debord, surveillance – Michel Foucault, regard/gaze – Jean-Paul Sartre, Jacques Lacan, scopic regime – Christian Metz).
Vagyis a képi fordulatot nem elsősorban a késő kapitalizmus képrobbanása, hanem a logikai-filozófiai gondolkodás felől definiálja. Így válik jelentésessé a könyv wittgensteini mottója is: „Egy kép tartott fogva bennünket. És nem tudtunk szabadulni tőle, hiszen benne rejlett a nyelvünkben, és úgy látszott, nyelvünk csak ezt ismétli kérlelhetetlenül.” (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest, 1998. 80.) Az ilyen értelemben felfogott képi fordulat előjátéka lehetne Mitchell Mi a kép? című tanulmánya (1984-ben a New Literary History-ban jelent meg először, de olvasható az 1986-os Iconology kötetben is), amelynek alapján fogalmat alkothatunk arról, hogy mi minden tartozik hozzá a kép és a képiség diskurzusához. Mitchell grafikus (festmény, szobor, design), optikai (tükör, kivetítés) perceptuális (érzet adat, megjelenés), mentális (álom, emlék, idea, fantazma) és verbális (metafora, leírás) képekre is gondol, amikor a képi fordulatról értekezik.
Mitchell elsődleges témája a képi és a szöveges reprezentációk egymáshoz fűződő viszonya. Az ut pictura poesis klasszikus tradíciójával szakítva e tekintetben új terminológia kidolgozására is kísérletet tesz. Bevezeti az imagetext kifejezést, amely azt hivatott képviselni és vizualizálni is egyben, hogy a képek és a szövegek a történelem folyamán mindig is elválaszthatatlanul összefonódtak. Az irodalomban és a művészettörténetben is dialektikusan kell vizsgálnunk az egyes alkotásokat, még akkor is, ha olyan par excellence tiszta reprezentációkkal foglalkozunk, mint a Greenberg-féle amerikai absztrakt expresszionizmus. Mitchell az Ut pictura theoria fejezetben ugyanis brilliánsan bemutatja, hogy ez esetben is képszövegekről van szó, hiszen a képek nem függetleníthetők a „mögöttes” teóriától, Greenberg purista, nonfiguratív (a szó legteljesebb értelmében) modernizmus-elméletétől. A Picture Theory egyik legfontosabb szereplője a CNN (a Sivatagi Vihar „hadművelet-show”), William Blake (Mitchell első könyvét, kvázi doktori disszertációját Blake-ről írta – Blake’s Composite Art), és a JFK (Oliver Stone filmje) mellett mégiscsak Nelson Goodman, és az ő konvencionalista (nem naturalista) reprezentáció-elmélete. E teória alapján Mitchell a túlságosan is nyelvi „természetű” szemiotikától elhatárolódva is közös platformot teremthet a képek és a szövegek, mint szimbolikus reprezentációk számára.
Nelson Goodman Mitchell előző könyvének, az 1986-os Iconology-nak is lényeges szereplője, sőt Mitchell 1980-ban tanulmánykötetet (The Language of Images) is szentelt a „mester” wittgensteiniánus képelméletének. A Goodmanről szóló írás mellett művészettörténeti szempontból meglepő tanulmányokat olvashatunk a könyvben. Nem találkozhatunk ugyanis sem Erwin Panofsky, sem Aby Warburg nevével, csak Ernst Gombrichról ír Mitchell, de róla sem mint ikonológusról. E tekintetben az alcím orientáló lehet: Image, Text, Ideology. A könyv arról szól, hogy Gotthold Ephraim Lessing, Edmund Burke, illetve Karl Marx milyen ideológia alapon ítélte meg/el a képeket, s ez az ideológia mennyire érhető tetten szövegeik (Laokoon, A fenségesről, Német ideológia) retorikájában.
Ettől a komoly tudományos programtól, amely a Picture Theory-ban azért már populáris filmeket és TV-műsorokat is témájául választott, egy jelentős téridő ugrással juthatunk el az 1998-as The Last Dinosaur Book-ig, amely tagadhatatlanul Mitchell főművének tekinthető. Ez nem tanulmánygyűjtemény, hanem egy hihetetlenül összetett kultúratudományi opusz arról, hogy mit is jelentenek számunkra a dinoszauruszok. Mitchell (a szó legjobb értelmében) interdiszciplináris vállalkozása a 19. századi paleontológiától a Jurassic Parkig ívelően tekinti át a dinoszaurusznak nevezett kulturális entitás létrejöttét. A könyv nemcsak az őshüllők genealógiáját tárja fel, de egyúttal azt is bizonyítja, hogy egyetlen kulturális ikonon keresztül is zseniális leírás adható korunk szocio-kulturális életvilágáról, a tudományelmélettől a szórakoztató iparon át egészen a testkultúráig.
Ehhez képest 2004-ben Mitchell ismét egy tanulmánykötettel rukkolt elő, ami azonban távolról sem érdektelen. Az elmúlt évtized olyan sikertémái olvashatók újra, mint a klónozás (Dolly, a bárány), a terrorizmus (9.11, World Trade Center), vagy a vizuális kultúra (ön)kritikája. Sőt egy olyan tanulmánnyal is találkozhatunk benne, amely véleményem szerint jó eséllyel nevezhetne a legjobb címnek járó (nem létező) díjért: A műalkotás a biokibernetikus sokszorosítás korszakában (The Work of Art in the Age of Biocybernetic Reproduction).