Prágai Szcenográfiai Quadriennálé 2015

Szöveg: Sándor János
Fotók: Antal Csaba

Építészeket is vonzó rendezvény a négyévente megrendezett Prágai Quadriennálé, ahol időről időre megfogalmazódik, mit gondolnak a színházi alkotók, díszlettervezők, jelmeztervezők, szcenikusok, színházi építészek a térről, a játszók és a nézők térbeli kapcsolatáról.
Hogyan lesz alkalmas a tér a színházi előadás számára? Mit gondolnak erről a világ vezető színházai, színházi alkotói, és mit a színházi egyetemek hallgatói? Erről a hogyanról lehet élményeket gyűjteni a szcenográfiai-színházépítészeti kiállításon. A PQ-t először 1967-ben rendezték meg és ma már a világ minden tájáról érkeznek résztvevők – egy-egy alkalommal több, mint ötven ország képviselteti magát. Magyarország a kezdetek óta jelen van ezen a nagyszabású seregszemlén. Itthon minden alkalommal a Színháztudományi Intézet szervezte a megjelenést, kiválaszt egy tervezőt, egy koncepciót, amivel bemutatjuk a hazai színházi élet produkcióit, változásait, fejlődését, új gondolatait. Fotók, tablók, videók, egyfajta kurátori válogatásban. A Velencei Biennáléhoz hasonlóan, a bemutatkozás egyben az országok versenye is. A prágai szervezők felkérése alapján szakmai zsűri véleményezi a standokat, külön a hallgatók, egyetemisták kiállítását, külön az országok katalógusait. Magyarország már többször is kapott díjat – legutóbb 2011-ben a legjobb kurátori koncepcióért odaítélt aranyérmet hozta el B. Nagy Anikó művészettörténész és alkotótársai: Árvai György, Csanádi Judit és Horgas Péter látványtervező, valamint Medvigy Gábor operatőr –, bár a fődíjat még sohasem nyerte el.
A PQ helyszíne hosszú ideig egy száz éves, impozáns kiállítási csarnok volt, ez három éve leégett, úgyhogy az idei a kiállítás beköltözött a belvárosba; a Nemzeti Színház udvara, több palota és lakóház, továbbá egy templom is a helyszínek közt szerepelt. A kényszerűségből ötlet született. Nemcsak a szakma és a színházat szerető érdeklődők látták a kiállításokat – mint korábban –, hanem a sok ezer Prága-imádó turista is. Hatalmas volt az érdeklődés, több órás sorban állással lehetett bejutni a kiállításokra.
A magyar kiállítás óriási érdeklődést váltott ki. Kurátora, Antal Csaba építészként végzett Budapesten, majd Prágában tanult díszlettervezést. Nem csak forgatókönyvet és tervet készített, illetve részt vállalt a kiállítás kivitelezésében, de a PQ két hete alatt minden nap performanszot is adott a látogatóknak. A magyar kiállítás élő stand lett. Helyszíne a néhány éve kortárs kiállítóközpontnak átalakított belvárosi Szent Anna templom, közel a híres Károly hídhoz. Különleges atmoszférájában napjaink művészeti alkotásait a háttérben 800 éves gótikus falfreskók kísérik.
A magyar kiállítás, a Donor for Prometheus egy teátrális installáció, melyben a művészi mesterségek és a tudomány együttesen szolgálják a befogadást. A klasszika filológusok mítoszértelmezése szerint a leláncolt Prométheusz tízezer évig tartó büntetése – egy sas minden nap kitépi májának egy részét, ő pedig minden nap újratermeli a saját máját – hamarosan lejár. Ha megszabadul e rettentő büntetéstől, újra a tűzhöz, az íráshoz, a fémöntéshez és egyéb mesterségekhez hasonló, hihetetlen adományokkal fog hozzájárulni az emberiség fejlődéséhez. Antal Csaba értelmezésében minden ember, aki elkötelezi magát az alkotás ügye mellett, aki képzeletében érzi már a jövőben kiteljesedő, számunkra még beláthatatlan, valamennyi területet érintő robbanásszerű változást, előmozdíthatja az alkotás ügyét. Ez a holnap semmiben sem hasonlít a mára. Integratív ethoszában a mindennapi élet, a politika, a kultúra minden területe, a technológia, a tehetség eddig még sosem látott lendülettel tör a megállíthatatlan fejlődés irányába.
A forgatókönyv szerint Prométheusz májelégtelenségét megelőzendő, májdonorokra lesz szükség. Erre a méltó segítségre – ami csak elenyésző mértékben fejezheti ki hálánkat mindazért, amit Prométheusz az emberiségért vállalt és tett – csak korunk technikai és technológia szintjén lehetséges gondolni, lévén a májátültetés gyakorlata nem olyan régi. A magyar installáció azzal a felhívással fordulunk az alkotásnak elkötelezett polgárokhoz, hogy csatlakozzanak, és regisztráljanak lehetséges donorként a „Hungarian Organ Coordination Office-nak a templomban kihelyezett pontjánál.
Az installáció üzenete, az ónból kiöntésre kerülő szöveg szerint: „EST HOMO SICUT HUMUS SUPRA SE TOLLITUR IPSUM MENTE SUPERBIT HOMO MONTE SUPERBIT HUMUS”, azaz „Ember és föld egyként törekednek az égi magasba, ember eszével, a föld nagy hegyek ormaival.” A performanszok során Antal Csaba és két munkatársa délutánonként a latin szöveg szavait öntötte ólomba, naponta egy-egy szót. A jelenet egy sas repülésével indult, az installációban függő test máját lakmározva. Majd az ón megolvasztása következett, mely szintén a testben vált cseppfolyóssá. A forgó korong felületén, homokba vájt betűkbe ömlött az ón, ami hamar megszilárdult és a szavak egyben váltak kiemelhetővé. Így formálódott napról-napra a mondat. Eközben egy kijelzőn már olvasható volt mindazok neve, vércsoportja, akik donorként felajánlották szervüket. A jelenet sok-sok látogatót sarkallt „önkéntességre”.
Meglepő és elgondolkodtató volt, hogy a magyar kiállításon túl milyen kevesen éltek azzal a lehetőséggel, hogy közvetlenül szólítsák meg a látogatókat. Az egész PQ-n érezhető volt egyfajta elbizonytalanodás: elég-e az utóbbi 30-40 évben bevált módszer a színházcsináláshoz? Elég a jól bevált módszer a színpadi tér megformálására? Az új generációknak jó lesz még ugyanaz, vagy már másra van szükségük? Élő szóra, helyzetre, kiállításra, kommunikációra? A színház, a vizuális kultúra intenzív átalakulása öt-tíz éve látványosan megkezdődött; erre reagált jól és izgalmasan a magyar kiállítás. Sokan mások viszont mintha a 20. száradban maradtak volna. Az újabb válaszok négy év múlva lesznek láthatók és értelmezhetők. Addigra el fog dőlni a szcenográfusok jelenkori kihívásainak tétje. Vagy még tart a kísérletezés?