Skopje 2014 projekt

Szöveg és fotók: Klein Rudolf

Építészeti posztmodern alatt manapság rendszerint a féktelen és sekélyes historizmust értik. Ám létrejöttekor, az 1970-es évek végén az irányzat éppúgy rendelkezett célkitűzésekkel, mint ötven évvel korábban a modernizmus. Csakhogy ezek a vezérelvek lazák és megengedők voltak a túlkapásokkal szemben, hiszen a posztmodern a modern ortodoxia ellenlábasaként jött létre.
Mégis, a korai posztmodern nem egyenlíthető ki a giccsel, főképp nem, ha a Robert Venturi által megfogalmazott kettős kódolásra, komplexitásra és az építészeten belüli ellentmondásokra gondolunk, mely elvek visszaolvashatók a manierizmus koráig, vagy akár a késő római művészetig. Sokan társították a posztmodernt a neoliberális kapitalizmussal, a feltörekvő új középosztályokkal (yuppie), míg mások a posztmodernnek egy „pszichologizálóbb” vonulatára hivatkoztak, Freudra, Jungra – vágyakra, szabad asszociációkra, az érzékire, a szexualitásra. Skopje legújabb építészete is a „pszichologizáló posztmodernnel” hozható összefüggésbe – még akkor is, ha látszólag súrolja a szocreált, illetve a giccset.
Az elmúlt két-három évben a macedón főváros belvárosának arculata ismét gyökeresen megváltozott. De míg az előző városrekonstrukció során, az 1963-as földrengés után Kenzo Tange és más modernista építészek igyekeztek az ottomán karakterű várost „felhozni” a késő modernizmus szintjére, addig most többségükben névtelen építészek és megrendelőik, a politikai elit valami egyedülállót hoznak létre, aminek nem építészeti és szobrászati értékei a figyelemre méltók, hanem a mögötte munkáló, két évszázadot megkésett nemzetgründolás heve és vizuális-pszichológiai technikái. Ez a nemzetteremtő szándék itt nem nemzeti/regionális építészettörténeti referenciákkal történik, mint eddig – gondoljunk csak a romániai historizmusra, mely éppúgy nemzeti romantikus volt, mint Eliel Saarinen, Lars Sonk vagy Kós Károly –, hanem a tudattalan szintjén működő asszociációkkal, ahol az utalások beemelik a nyugati civilizáció számos elemét és személyiségét a nemzetibe, Macedón Fülöptől a berlini Brandenburgi kapuig. (Az elegáns görög királyból tenyeres-talpas balkáni haramiát faragtak.) E referenciapontok tetszőlegesek és történelmi szempontból részben nem hitelesek. Nincs is bennük rendszer vagy időrend: szabadon szórták szét őket a meglévő városszövetben, és csak az egész együttes bejárása után alakul ki egy különös kép az ország öntudatformáló igyekezetéről. Sőt, egyszerre több kép is: az átlagpolgár fejében, ahol az alkotók reményei szerint világos, határozott nemzettudat jön világra; a macedón értelmiség fejében, akik ezt agymosásnak és a nemzet lejáratásának tekintik; a külföldi vendég tapasztalataiban pedig egy harmadik, gyakorlatilag érthetetlen kép. Ez utóbbit próbálom jelen írásban megvilágítani.