Szöveg: Kósa Judit

Utóirat 100 esszépályázat – Építészetelmélet kategória, 2. díj
(Jelige: „Ignác, nem szégyelli magát?”)

A Bécs-Budapest Világkiállítás meghirdetése 1987-ben maga volt a peresztrojka gyakorlati magyar megnyilvánulása. Egyszerre jelentette a gazdasági nyitást, a nyugathoz való közeledést és a demokratizálódó közéletet: már az is sokat mondott a kortársak számára, hogy a megrendezésről nem valamely pártvezető, hanem Grósz Károly miniszterelnök állapodott meg Franz Vranitzky osztrák kancellárral.
A következő évben megfogalmazott „Hidak a jövőbe” szlogen magába foglalt mindent, amit akkor az elkövetkező időkről remélni lehetett. És tényleg nem gondolta senki, hogy 1995-ben, amikor a magyar fél a felszabadulás ötvenedik évfordulóját remélte ünnepelni a nagyszabású rendezvénnyel, már mindebből semmi sem létezik majd. Sem a Bécs-Budapest összefogás, sem a pártállam, sem a világkiállítás.
Budapest és az ország vezetői, de a polgárok is úgy tekintettek az expóra, mint gyógyírra, amely majd orvosolja mindazokat a hiányosságokat, amelyeket az évtizedek során Magyarország felhalmozott. A BUVÁTI első elemzésében 19 (!) olyan budapesti területet sorolt fel, amely városfejlesztési szempontból szinte kiáltott egy világkiállítás után. 1989 szeptemberében pedig, amikor meghirdették az első – úgymond helykijelölő – tervpályázatot, még mindig négy potenciális helyszín versengett egymással: a kőbányai vásárváros környéke, Aquincum térsége, a budaörsi repülőtér mellett fekvő Örsöd-dűlő és a pesti és a budai déli Dunapartot, valamint a Csepel-sziget csúcsát is magába foglaló terület. Az utóbbi mérhető támogatottságát mutatja, hogy a beérkezett 23 érvényes pályaműből 12 erre tartalmazott terveket.