Mujdricza Péter és Bánfalvy Zoltán kiállítása
KAS Galéria, 2011. április 13. – május 4.

A Seloi rotunda Szt. Miklós és Szűzanya körtemplom freskója

Bevezetőjében Szegő György elmondta, hogy nem csak az aprófalu új épületét kereste fel, de az új templom szűkebb környékét, a szlovén-osztrák-magyar hármashatár középkori freskókkal díszített templomait is végiglátogatta, s az egyikben különös analógiára talált. Részletek a nyitóbeszédéből:
„A hely szelleméhez: a hely iránti műtörténeti érdeklődést Gózon Imre szentgyörgyvölgyi református kántortanító keltette, aki még 1863-ban beszámolt Rómer Flórisnak a zalai és vasi templomok csodálatos középkori freskóiról – konkrétan Toronyhelyről (ma Szlovénia) és Velemérről. Miután Rómer publikálta látogatása élményét, zarándoklat indult a környékre. Elsősorban színházi díszlet-és jelmeztervezők utaztak oda, hogy – honi kosztümkönyvek hiányában – a freskókról színpadi munkájukhoz anyagot gyűjtsenek. Mert László herceg 1068-as kerlési csatájának Toronyhelyt megfestett kun harcosait hasonló keleti népnek feltételezték, mint a koraközépkor magyarjait. A környék egy időre a világ közepe lett.
Amúgy Huszka József mezőségi és erdélyi templomokban lefestett még meglehetősen jó állapotú hasonló freskókat, mint a közeli Velemérben tette ezt Telepy Károly Johannes Aquila képeinek másolásakor. (jól tették, mert az eredeti freskók, – különösen Veleméren – egyre pusztulnak) Huszka tipológiát is készített, amiből Lechner a magyar építészeti ornamentikát merítette. Toronyhely freskóit id. Storno Ferenc másolta le, és bemutatta azokat az MTA ülésén is. Aquila János – nem tudjuk magyar volt-e – a XIV. század végén talán a világ első önarckép festője volt, aki két templomban is belefestette magát a krédóba. Tudjuk, hogy Rómer feltételezése nem bizonyosodott be: a seloi (tótsági, ma ez is Szlovénia) különös, a norvég nemzeti Szent Király, II. Olaf Haroldson ikonográfiájával rokon freskókat nem Aquila János festette.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „hely szelleme” a környékre vonzotta a műtörténet által elsőként jegyzett kora-reneszánsz festőket, az autonóm művészet és a művészi öntudat úttörőit. A tudomány az 1930-as években Dantehoz hasonló aurával ünnepelte őket. Azután ezt a centrumot újra elfeledte a világ.
Magyarfölde új templomára éppen Selo (Tótság) körtemplomának freskója kapcsán szeretnék rátérni. Mujdricza épülete kortárs architektúra, nagyon erős archaikus gyökerekkel. A tótsági templomot Szent Miklósnak és a Szűz Anyának szentelték. A mennyezetre olyan sokszögű/ovális mandorlát festett a középkori művész, mint a magyarföldi templom alaprajza. A mandorlában egyik oldalt az Atya a feszülettel, másik oldalt a feltámadott Krisztus – közöttük a Nap és a Hold. A teológiai üzenet: »Ki ül a föld kereksége fölött, kinek lakói mint Sáskák előtte, ki az egeket kiterjeszti mint egykor egy Kárpitot, és Kifeszíti, mint a Sátort, Lakásra«. (Ézsaiás 40.22.). A templom fedele azonos a szentély egével, építészeti értelemben: a Sátornak a Lakás a megfelelője. – a „lakozás” Heidegger-i filozófiai értelmében.
Annak idején a Szécsiek, a Garaiak intenciói szerint egy igencsak képzett, talán ferences klerikus fogalmazhatta meg a művészi programot. A mai építtető, Rátóti Zoltán, a polgármester, pedig Tamási Áront idézte: »Két lábbal kell járjunk a földön. De a fejünk búbjával kell súrolni a csillagokat«.
Ezt a gondolatot láttatja Bánfalvy Zoltán most kiállított fotóikonja, amit a Magyar Építőművészet 2010/4 számában is mellékeltünk az épület bemutatásakor. Ökumenikus templomról lévén szó szívesen idézem áldásként Tamási híressé vált parancsolatát is: »Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne«.” (Szegő György)