Katona Vilmos

A hit új erődjei. Keresztény közösségek építészete a változó Münchenben

Dominikuszentrum, fotó: Katona Vilmos

Különös aktualitása van a kérdésnek, vajon a külváros kortárs hitközösségei számára készülő épületeknek mit kell kifejezniük inkább: befogadást vagy elhatárolódást? Az előbbit választva a második vatikáni zsinat (1962-65) szerint, a külvilágra való nyitás, a létalapját elveszítő ember megszólításának és az ökumené kiteljesítésének szellemében járva. München itt elemzett példái ma alkalmasak arra, hogy a legutolsó egyházi zsinat liturgiára és templomépítészetre vonatkozó üzenetének ne csak következetes alkalmazásáról, hanem a fentiek értelmében vett megfontolásáról is szó essék. Míg München centrumában templomok, polgári épületek, üzletek és fogadók sérülékeny szimbiózisát látjuk, a szuburbánus táj kiszűrte magából a város lét-okát, és öncélúvá vált. E lét-ok alatt a nem-telepített városnak, mint történeti szerveződésnek alapjait értjük, amelyet világszerte egy alapító szent cselekedet, rítus vetett meg. A profánból és rendezetlenből a szentet mintegy kihasítani annyit tesz, mint a lét csöndjéből a létezőbe emelni azt – de ettől még a lét titka nem a profánban lakozik. Ellenkezőleg: a lét titka a szentben nyilvánítja ki titok-voltát. Ez lesz az eredet-pont, az origó. E külvárosok hiányossága mintegy kihívja a szellem pótlólagos működését, központot kíván magának, hogy tanúsítsa élet-csírájának meglétét. Az utóbbi négyben év így keletkeztek München körgyűrűjének érintőin a keresztény közösségek új épületei.