Szöveg: Nagy Ervin

Makovecz Imre: Felső-Krisztinavárosi templom, metszet

Imre! Még valamikor a hetvenes években rajzoltál nekem egy különös, kétszárnyú, tükrös kartont, melyre szimmetrikusan, mint Leonardo szokta volt, ezt írtad: „Az angyal tükörbe néz. Önmaga képe mered rá, bár az a dolga, hogy átlásson. Tudja, hogy a foncsor mi lehettünk valaha. Angyalképének oka és titka. Nekünk reményünk, hogy a fényben lássunk, de hogyan nézhetne vissza a tükör, hogy ne mutatná végre egyszer angyalok arcát, hanem a miénket.”
Akkor még kevesen ismertünk, de mi, akik tudtuk, ki vagy, azt is tudtuk, hogy meg fogod változtatni az építészet és azon át a Haza sorsát. Igazunk lett. A fiatal fa hatalmas tölggyé terebélyesedett, s most, hogy kidőlt, látszik csak igazán, milyen pótolhatatlan.
Ki vagy Te, ki ez az angyalokkal cimboráló, zseniális, esszenciális lény, aki, ha kell, bátran és önfeláldozóan száll szembe hatalommal és arannyal, aki falut épít, de akadémiát alapít, aki falusi főépítész, de a világ minden jelentős építészéti díjának birtokosa, a világ egyik legnagyobb építésze? Ki vagy Te, aki a VÁTI sötét padlás szobájától a Kecske utcai varázslatos irodáig vezetted mára hatalmassá nőtt, határokon átnyúló szervezetekké terebélyesedett csapatod?
„Nem tudom, hogy az angyal én-e. Nem tudom, hogy a létezőhöz hajló semmi-e az én, és másutt talán nincs is. Ha nincs, bármi lehetett akkor, hajladozó, emlékező házak, az otthon, mely csupán az érkezést és a nyugalmat tudja, de nem jött meg még, aki érkezik, aki otthonnak, menedéknek látja önmagát és azt a helyet, mely előre emlékszik rá, az érkezőre.”
Meghódítottad a világot varázslatos építészeteddel. A nagy külföldi egyetemek, könyvtárak, folyóiratok mind ismernek, díjaidnak se szeri, se száma. Az egyetemi professzortól az egyszerű emberekig mindenki ismer. Ismerünk mint építészt, ismerünk, mint igaz hazafit, ismerünk, mint önzetlen templomépítőt, és bizony ismerünk, mint a nemzet lelkiismeretét, aki szót emel, ha kell, és ott van, ahol nagy a baj, ahol szakad a gát. Gyönyörű templomaid, házaid koszorúzzák az egész Kárpát-medencét. Tanítványaiddal ott vagy mindenütt a hazában és távolabb is, csak a fővárost fosztotta meg ostoba vezetése az ajándéktól, amit szívesen adtál volna.
„A himnuszt éneklik sokan, s látom őket, az eltorzult magyarokat amint énekelnek, s tudom ők az enyémek, bárhogy is lett, bármivé is lettünk, a keservesen visszafojtott síráson át látom együtt a vereséggel a győzelmet, mert átvilágítja a dal az arcokat.” Tudom, de nem hiszem, nem értem, hogy Te már a tükör másik oldaláról nézel minket. Körben a falakon nagy testámentumod, legfőbb műved képei már a jövőbe mutatnak. A nemzet feltámadásának, életed talán legfőbb mozgatójának víziói. Talán már évekkel ezelőtt, mikor nyertes pályaműved félrerakva egy fentebbi síkon újra kezdted ezt a ragyogó katedrálist, érezted a jövőt. Megsejtetted, hogy alkotásod testet öltését már egy magasabb szférából figyeled, s előrelátóan tudtad, hogy a nemzeti jelképpé, a megtisztulás, megújulás, feltámadás sarokpontjává válik.
Talán ezért vitted nemrég Őszentsége elé terveidet, pápai áldást kérve reá.
Si deus nobiscum, quis contra nos?
Bár ismerem minden házadat, írásodat, bár rengeteget dolgoztunk együtt, bár évtizedek óta barátok vagyunk, és mint a tenyeremet ismerem a régi templom romjait, rajzait, és gyermekkorod ide kötődő emlékeit, csodaként, váratlan isteni ajándékként éltem meg ezt az új, az Úristen kedvére készített tervet, mely magasan kiemelkedik életművedből. Váratlan és előzmények nélküli, mint a megvilágosodás. Tavaly, mikor esélye látszott megépülésének, hónapokra szobámba zárkóztam és rajzoltam, szerkesztettem. Minél mélyebbre hatoltam, minél többet meséltél, tártál fel előttem belőle, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy ez nem egy templomod a sorban, hanem ez Te vagy egy új formában, magadat adod a legfelsőbb szinten.
Így írtál: Készen állunk a szeretet, az egyesülés útjára, még ha jó és rossz, igen és nem, ég és föld kapujaként kell is élnünk, míg a két kicsi angyal jobbról és balról szárnyára nem emel és átvisz oda, ahol a semmi helyén magunkat végleg meg nem találjuk. Ígéretet teszek, ígéretet teszünk neked, hogy mindazt, amit szellemi hagyatékként ránk hagytál, méltóan megőrizzük és tovább adjuk az utánunk következőknek. Hozzád mérhető építész száz évben egy születik. Ma még nem láthatjuk, ki lesz az, de készen fogunk állni arra, hogy a Tőled kapott tallért megőrizve és képességeink szerint kamatoztatva átadjuk neki, ha eljön az ideje.
Néhány hete, mikor utoljára találkoztunk, csendesen álltunk egymás mellet, a Dunát nézve az alkonyatban, majd ezt mondtad: Ez nagyon fontos. Fontos, amit csinálsz. Érted?
Akkor nem értettem, de ma már tudni vélem és megteszem, amit vársz.
Isten Veled, Imre!