Nagy József táncművész, koreográfus, pantomimművész, rendező

A közel harminc éve vásárolt magyarkanizsai nagy udvaros, 1884-ben épült gazdaház felújítása tíz évig tartott. A kert szabályos, hosszas téglalap alakú, 20×40 méter. A terület nagyon rég még árterület lehetett, aztán rétté vált (innen származik a környék neve), amelyen tó is volt található. Fekete bácskai, jó minőségű földje miatt mezőgazdálkodásra alkalmas. A földbirtokos tulajdonos – amúgy a kanizsai tűzoltók egykori nagy bajszos főparancsnoka, az Orfeusz létrái című előadásom egyik alakjának előképe – gazdasága idővel szétdarabolódott, az örököseitől vásároltam össze, s a ház a részeiből egységessé alakult.
Annak ellenére, hogy a kert kialakítása néhány éve kezdődött, a tér karakterét adó 12 tiszafát rég elültettem. Most pedig, hogy lezáródott a franciaországi életszakaszom, a kert megvalósítására is sor kerül. A sötét lombú, számomra kedves örökzöldek mellé került a halfarkfa, a bokros magnólia és egy bodza. Továbbá két olajsom. A nagy lombú fák sora teljessé vált. Közéjük ékelődik, az év tavaszán készült el a kert struktúráját kiteljesítő tó. A tó körvonalának meghatározása, a medréből kikerülő föld elhelyezése, dombbá emelése, s egy palló elhelyezése, mindez által a kert végső, számunkra megfelelő használatot biztosító terének a kialakítása komplex és hosszas feladatnak bizonyult. S amikor a tó vízzel feltöltődött, rögvest meghatározta, hogy a falak egyikét be kell majd futtatnunk növénnyel. De hogy mivel is, azt kutatjuk.
Még 2015 előtt a régi épületrész nem használt kéményére gólyák fészkeltek. A pár éppen négy fiókát nevel. Most ez a gólyacsalád és a fakoronák csúcsa jelzik a kert tetejét. Az olajsom magasodik ki, 15-20 méteresnek saccolom.
A tavat, amely visszatükrözi a felette elhaladó felhőket, nem is biztos, hogy a mélység megmutatójának kell tekintenem. Mindenesetre a kert alsó síkját nyújtja, s felvillantja az alföldi égboltot, a kertet beborító felső síkot.
A víz miatt ültettem két fűzfát. A füzek a Tisza-part közelsége okán hozzátartoznak ehhez a vidékhez – miként a platánok és az eperfák az alföldi városi főterekhez. A kurgánszerű dombocska pedig egy japán feketefenyővel gazdagodott (amelyet olykor vissza-vissza kell majd nyírni). Mivel a Tisza hívott vissza, s emiatt enyém a ház, s teremtődik a kert, igyekszem a kerten kívüli világot itt bent is megjeleníteni. A napokban láttam a tiszavirágzást, behoztam két angyalszerű, árnyékra apadt lárvaburkot, s velük készítettem fotókat, hogy motívumukkal megjegyezzem a kertet.
A kert máris szitakötőszárnyaktól villódzó. Egyik nap a fúrt kút vizével alighogy feltöltöttük a medencét és pár növényt belehelyeztünk, másnap reggel már egy vízipók cikázott rajta, délután kettő, másnap délelőtt pedig négy. Rengeteg kis vízipók társunk van a nyolcszor négy méternyi vízfelületen. Most éppen a kanálisból merítgetjük át a kis kárászokat és kínai razbórákat.
A vízi növényzetet eddig szinte Monet festményeiről ismertem, most egy új világ nyílik meg számomra azáltal, hogy naponta figyelem, hogyan áll össze egy mikrokozmosz. Pedig a vízi világhoz még majd csak ezek után fog társulni a virágokkal díszlők hada. Ugyan ültetgettünk eddig is dézsákba, különböző régi lábasokba, amiket aztán ide-oda helyezgettünk, de hozzájuk szüntelen jelenlét szükséges. Most kezdődik az az életszakaszom, amikor beosztással, de több időt tudunk itt tölteni. Úgyhogy megérkeznek majd az ápolást jobban igénylők: a levendula elsősorban, a napot elviselő hortenzia, a tavasziak, a nyáriak és az ősziek.
Nem áll szándékomban, hogy a kertem a szüleimére vagy a nagyszüleimére hasonlítson. Ők állatokat tartottak, s csupán a vidéken megszokott kis virágoskertekkel bíbelődtek. Gyerekkori élményeim között inkább volt meghatározó a kanizsai park, főként egy óriásira nőtt fekete kőris. A parkról sok fotó maradt meg, s tudjuk, hogy a növényzetét nyolc kertész gondozta. Platánokat, fenyőket, tujákat s mindenféle távolról beszerzett díszfákat neveltek. A park nem csak impozáns, de a településen kedvelt és használt térség volt.
A kertemben sem csak helyben nevelt növények élnek. Színész barátom mutatta egykor az ide 20 kilométerre nőtt két tiszafát (az egyik porzós, a másik termős), amelyek példát kínáltak arra, hogy itt is életben maradnak. Faiskolából érkeztek hozzánk, amint Hajdújárásról a japán feketefenyő.
A ház ásott kútjának fedőlapja elkorhadt, le kellett cserélni. Az asztalosok készítettek helyette egy teherbíró apró platót, rátelepedve, az olajsom árnyékába húzódva kitűnő olvasóhelynek bizonyul. A feleségem felségterülete. Különös élmény onnan nézni, hogy szállnak inni a tóra a tengelicék, a vadgalambok – vagy éppen a gólyák. A víz ajándéka mindez.
Közben elkészült egy palló is, amely felvetette bennem, hogy egy kamaraelőadásokra alkalmas színpad is kialakítható itt, olyan környezetben, amelyet magam valósítottam meg. Kis jelenetecskéket gondolok el, amelyeket a kert tavának intenzív jelenléte ébresztett. Ez a tó meditációs helyszínné alakult, s bele van rejtve abba a viszonyba, ahogyan a néző szemléli – az előadások is effélék lehetnének. Készítettem néhány felvételt a kanizsai fotós barátom maszkjáról – ahogyan rezdületlenül és kitartóan nézi a tavirózsák virágzását. Nos, ezt szeretném itt variálni úgy, hogy a fotót és a filmet is segítségemül hívom. Mindezekre húznám rá gúnyaként az általam eddig művelttől eltérő, nagyon más típusú színházi történést. Van időm hagyni, hogy rávezetődjek a megérzések által arra, miként szabad hozzányúlni a kertem felkínálta látványokhoz, hogy megvalósulhasson egy a természet és rendező együttesével létrehozott ideális előadás. A természetszemlélet által felvetett előadás – az állandó újrakezdésről. Az újraépítkezésről.