Szöveg: Győri L. János

Magyarázatot kíván, hogyan kerül előadásom erre a konferenciára, hiszen irodalom- és művelődéstörténészként építészettel közelebbről nem foglalkozom. A Csete házaspárt az 1980-as évek elejétől ismertem, leginkább annak okán, hogy nagyobbik fiuknak, Örsnek Debrecenben rövid ideig tanára lehettem. Nem sokkal később baráti közelségbe is kerültünk, és közel negyven, kézzel írott levelet őrzök Csete Györgytől és Ildikótól az 1989 és 2013 közötti időszakból. Ezeknek egy része izgalmas rajzokat is tartalmaz. Néhányszor budapesti lakásukban is felkerestem őket, de leginkább a Debreceni Református Kollégiumban találkoztunk, öregdiák-találkozókon vagy kulturális rendezvényeken. E nagyhírű iskolának Csete Györgyhöz hasonlóan magam is diákja voltam, éppen két évtizeddel később, mint ő, majd tanára is, történetének pedig máig kutatója vagyok. A személyes érintettség okán szólalok meg tehát, ami azt is jelenti, hogy nem tudok teljesen elfogulatlan maradni. Tisztelettel kérem hallgatóimat, nézzék el ezt nekem.

Bevezetőül tisztázni szeretném, mit értek a protestantizmus fogalmán, majd arról kívánok szólni, hogy az milyen hatással volt Csete György gondolkodására.

A protestantizmus szűkebb értelemben teológiai fogalom.¹ Lelki tartalmak összessége, amelyeket a 16. század keresztyén megújulása, a reformáció, annak elsősorban lutheri (evangélikus) és kálvini (református) iránya hozott létre. A keresztyén hagyománnyal szemben a személyes hit fontosságát, a kegyelem közvetlen megnyilvánulását hangsúlyozza. Ennek jegyében a Szentírást anyanyelven adja a hívek kezébe; az istentisztelet középpontjába az anyanyelvű igehirdetést és éneklést állítja; a templomtérből eltávolítja a szobrokat és képeket.

A protestantizmus tágabb értelemben művelődéstörténeti jelenség is: olyan kora újkori kulturális paradigmaváltás, amelynek következtében Európa-szerte megjelenik az anyanyelvű iskolázás, a magán- és közéletben biblikus alapú szigorú erkölcsi normák érvényesülnek. Fölerősödik a hivatás- és küldetéstudat, ami a gazdaságra és a politikára is hat. Történelmi kényszerek szorításában élő népek, így a magyarság esetében is, a protestáns vallásszabadságért vívott harc nemzeti függetlenségi törekvésekkel párosul. Ez a protestantizmus-felfogás íróink közül leginkább Németh Lászlóhoz állt közel, építészeink közül pedig Kós Károlyhoz.

Végül a protestantizmus legtágabb értelemben egy magatartásforma is. Ennek lényege a felismert igazság melletti töretlen és feltétlen kiállás, a meggyőződés küldetéses vállalása egy közösségi cél érdekében. E magatartásban a fogalom eredeti jelentése köszön vissza, hiszen a latin kifejezés mai köznyelvi jelentésével ellentétben nem tiltakozást, hanem épp ellenkezőleg: valami melletti kiállást jelent. Ez a magatartás lelki és művelődési tartalmaktól függetlenül is működhet, ahogy azt nyelvünkben makacs közösségi kiállásra utalva a „nyakas kálvinista” megnevezés jelzi. Íróink közül leginkább Szabó Dezső szemléletét jellemzi.²

A fentiek csupán a fogalomtisztázást szolgálják, a protestantizmus lelki, szellemi, magatartási tartalmai ugyanis nem válnak el élesen egymástól. Csete Györgyöt én felekezeti elfogultságoktól mentes, ökumenikus gondolkodónak ismertem meg, aki tisztában volt a protestantizmus rétegzettségével, s annak elemei sok egyéb, köztük katolikus tényező mellett világképét is alakították. Utóbbit az is generálta, hogy felesége, Csete Ildikó hithű római katolikus volt.³ Ennek a hatástörténetnek néhány elemére kívánok a továbbiakban rámutatni.

„Evangélikus család volt a miénk – olvassuk Fülöp Zsuzsanna riportkötetében. – Különösebben nem voltunk vallásosak, átlagos magyar család módján éltünk, a hitünket is eszerint… gyakoroltuk.”⁴ A származás a protestantizmus lutheri ágához köti tehát Csete Györgyöt, s vallomása szerint ez a kötődés elhalványulóban volt a családban. A 20. század közepén vidékről a nagyvárosba, különösen a fővárosba kerülő értelmiség világképében, az erősödő szekularizáció és a hivatalos ateista ideológia hatására, a Csete György által átlagosnak nevezett vallásos kötődés tovább halványodott vagy akár meg is szűnhetett. Csete György sorsa azonban másként alakult.

„1952 vízválasztó volt az életemben” – írja máshol. – Akkor dolgoztam először kubikusok között, ahol édesapám is munkát kaphatott mint jogi doktor és korábban Szentes városánál számszaki ellenőr.”⁵ Származása miatt az ország összes középiskolájának ajtaja bezárult a tehetséges ifjú előtt. „Szüleim kétségbeesetten szaladtak segítségért, végül Debrecenben a Református Kollégium adott menedéket… Gimnáziuma az országos gyermekmentés egyik gócpontja volt, amelyben a régi tanárok a fejükkel játszottak, hiszen maguk már megszenvedték a rend megváltozását… Mi ott… különös ritka szolidaritásban éltünk… Gondolkodó kis kamaszok, akik játékos csínyek, párnacsaták közepette élték világukat…, és egymás előtt is elhallgatták, hogy kik is voltak a szüleik…”⁶

1952-től a rendszerváltásig ez volt az ország egyetlen protestáns középiskolája, hiszen az evangélikusok intézményeit államosították.⁷ Debrecenbe sűrűsödött tehát a korábbi protestáns iskolák közel fél évezredes értékes szellemi öröksége. Hogy mindez milyen hatást gyakorolt az 1950-es években itt érettségizőkre, azt a 2011-ben Menedék címen megjelent vallomáskötet tanúsítja, amelyben Csete Györgytől ezt olvassuk: „A város és a Kollégium hálára köteleznek; életben maradtam… Sajnálom, hogy nem itt születtem, de legalább itt tanulhattam…”⁸

Csete György Debrecenben szembesült azzal, hogy a keresztyén hit nem feltétlenül elhaló hagyomány, ahogy a hivatalos ideológia sulykolta, hanem élő valóság, lehetséges világnézeti alternatíva a diktatúra szorításában. A Kollégiumban ekkor már csak két oktatási intézmény működött: a Gimnázium és a Teológiai Akadémia, az elemi és polgári iskolát, valamint a tanítóképzőt itt is államosították. Csete György tanárai között számos kiváló, a háború előtt külföldön is tanult pap-tanár akadt, akik világi szakjaik mellett teológiát is végeztek, így osztályfőnöke, Szabó László, dr. Pál Antal vagy dr. Farkas Ignác. A debreceni Refiben – ahogy a köznyelv máig nevezi a Gimnáziumot – minden diák kötelező hittanoktatásban részesült. Csete György visszaemlékezéséből tudjuk, hogy bár evangélikusnak keresztelték, ő szívesebben látogatta dr. Farkas Ignác református hittanóráit.

A fenti interjúban kifejti, milyen jelentős szerepe van a református hitgyakorlatban a zsoltáréneklésnek.⁹ Ez az élménye is debreceni gyökerű, hiszen itt működik az ország legrégebbi (1739-ben alapított) négyszólamú énekkara, a Kollégiumi Kántus. Ünnepi alkalmakon ennek vezetésével énekelte a diákság – a sztálinizmus éveiben is – a Himnuszt és a Szózatot, amikor hivatalos rendezvényeken ezeknek már csupán a dallamát játszották. Évtizedekkel később büszke volt rá, hogy Örs fia debreceni diákként tagja lehetett a kórusnak. Az éneklés azonban az ellenállás eszközévé is vált a diákság életében. Visszatérően említi, hogy a IV. a osztálynak két indulója volt: a Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt… és az Ó, Sion ébredj, töltsd be küldetésed…¹⁰ Az osztályidegen családok gyermekei öntudatlanul is azonosultak ezekkel az egyházi énekekkel. Az előbbi az „ecclesia militans” (harcoló egyház) indulója, amely szerint Jézus a fővezérünk, akinek zászlaja alatt győzedelmeskedhetünk. A másik arra biztat, hogy Krisztus népe (a Sion) igyekezzék betölteni küldetését, ami a világosság (a hajnal) terjesztése a sötétséggel (éjszaka) szemben. Csoda, hogy a korabeli hatalom nem tiltotta be ezeket az énekeket. A pikáns politikai áthallásokon túl a protestáns teológia két lényeges eleme szólal itt meg: az egyik szerint életünk zsinórmértéke Krisztus, a másik szerint a Krisztust követő embernek küldetése van a világban. Az előbbi Csete György épületeinek fölfelé mutató fénytengelyében¹¹ köszön majd vissza, utóbbi leginkább rendszerváltás utáni aktív közéleti szerepvállalásában érhető tetten. Emlékszem, milyen nagy büszkeséggel számolt be az egykor szintén kollégiumi diák, Tisza István debreceni szobrának visszaállításáról, amelynek kezdeményezésében neki is része volt. Öregdiákként a Debreceni Kollégium Baráti Körének is évtizedeken át élő lelkiismerete maradt. Leveleiben az egyesület elnökeként engem is gyakran emlékeztetett, történelmi mulasztásainkra: így született többek között gróf Tisza István kollégiumi domborműve is. Ebbéli „kellemetlenkedéseit” 2007-ben a Kollégium a Csete házaspárnak adományozott Bethlen Gábor-díjjal jutalmazta.¹²

A debreceni diákság hitéletének meghatározó helyszíne az Oratórium (imaterem), ahol máig hetente két alkalommal tartanak istentiszteletet. Ez hazánk legpuritánabb szakrális tere. Abból is adódik ez, hogy az 1802-es debreceni tűzvész után Péchy Mihály tervei nyomán ezt a termet „auditorium maximum”-nak, nagy előadóteremnek szánták. A belső kiképzés utolsó fázisában döntöttek úgy, hogy istentiszteleti hely is lesz. Így került nyugati falának tengelyébe, az előadói pulpitust fölfelé megemelve, a faragott szószék, az úrasztalának azonban már nem maradt hely. A hatalmas fehér falfelületekkel bíró, mértani pontossággal szerkesztett tér minden misztikát nélkülöz, de mivel az orgonasípokon kívül itt minden fából készült, a teremnek mégis emberi arca van. Inkább késztet gondolkodásra, mint áhítatra, s annyira református, hogy minden pontjából akaratlanul is a faragott szószékre terelődik a tekintet. A négyszáz fős teremben egyedül itt található néhány, a végtelenségig leegyszerűsített szimbólum. Ilyen a mellvédet díszítő méretes napkorong (közepén rozettával), ami közismert Krisztus-jelkép. Fölötte pedig a már-már légies szószékkorona, amely vékony, hajlított (vagy azt imitáló) faelemekből áll. Ezek sátorszerűen egy közös csúcsban találkoznak, ami fölé egy virágbimbó (leginkább tulipáné) magasodik. Az Oratórium karzatára szintén tulipános virágdíszek kerültek.¹³

Feltűnő, hogy az Oratórium jellegzetes elemei (centrális elrendezés, napkorong, hajlított ívek, tulipán-motívum) később építészetében is visszaköszönnek. Mindez természetesen a református szakrális terek közös motívumkincséből is adódhat, az azonban mégis elgondolkodtató, hogy a jeles építész élete legfogékonyabb négy esztendejében, számításom szerint, legalább 250 órát töltött itt. Évente a terem más-más pontján ült, de mindig szemben a szószékkel. Később különböző rendezvényeken évente kétszer-háromszor is újra beült az Oratórium padjaiba. Ez tehát az a templomtér, amelyben élete során a legtöbb időt töltötte. Ha a terem jelképeinek közvetlen hatása nem is igazolható, azt mindenképpen elleshette innen, hogyan lehet szakrális elemeket a végtelenségig lecsupaszítani.

Csete György templom-építészetének¹⁴ ugyanis éppen az a lényege, hogy a katolikus templombelsőt protestáns szemmel igyekezett megszelidíteni (Halásztelek), a református templomok kiüresedett jelképeibe pedig meghittséget varázsolt (Kőszeg, Debrecen). A keresztyénség két nagy irányát így próbálta egymáshoz simítani. Ebben gyakran Csete Ildikó textíliái is segítségére voltak, ahogy azt ma a Debrecen-tégláskerti templom szószéki és úrasztali díszítésén látjuk.¹⁵ Mostanában figyeltem fel arra is, hogy e templom belső terének piszkos szürkés alaptónusa mennyire emlékeztet az Oratórium hangulatára.

A debreceni Kollégium Oratóriuma azonban nemcsak istentiszteleti, hanem nemzeti emlékhely is. 1849-ben Kossuth Lajos kormányzó vezetésével az országgyűlés is itt talált menedéket, amely a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazta. De hogy a történelem nem pusztán könyvekbe zárt tényező, hanem velünk élő sűrített jelen is, azt az épület egésze is sugallhatta számára.

A főbejárat két oldalán és az udvar földszinti árkádjai alatt 28 bronz dombormű idézi történelmünk nagyjait, egykori diákokat, professzorokat és patrónusokat. Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Pásztor János olyan elődök arcképét formálták ide, mint Csokonai, Kölcsey, Arany, Jókai, Ady, Móricz vagy Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György. Ez a protestáns nemzeti panteon mély nyomokat hagyott Csete György lelkében, aki még az érettségi pillanatában is tétovázott, szobrász legyen-é vagy építész. „… a Himnusz költője is naponta köszönt bronz-arcával, valahányszor belépek a Kálvin térről a bejárati vaskapun”¹⁶ – írja évtizedekkel később.

Csete György első Erdély-élménye is Debrecenhez kapcsolódik. Kollégiumát Bocskai, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György és az Apafiak alapítványai emelték a 17. század végére az „ország iskolájává”. Bocskai szobra a Nagytemplom mögötti Emlékkertben áll, a többiek bronzplakettje a Kollégium udvari panteonjának részét képezi. Csete György abban a díszegyenruhában, a tógában ballagott 1956 májusában, amelyet még Öreg Rákóczi György rendelt el a debreceni diákok viseleteként a 17. század elején. S végül gimnazistaként kapta ajándékba Debreczeni László Erdélyi református templomok és tornyok (1929)¹⁷ című könyvét is, amely építészi munkásságának egyik ihletője lett. Innen hosszú és göröngyös út vezetett még a Kós Károllyal való személyes ismeretségig, de az erdélyi népi építészet iránti érdeklődés lelki gyökereit mégis csak itt kell keresnünk.

Élete utolsó éveiben Csete György gyakran tért vissza diákkora helyszínére, már csak azért is, mert 2005-től a tégláskerti templom tervezésén, majd építésén dolgozott igen nagy buzgalommal. Ha tehette, a Kollégium vendégszobájában szállt meg, többnyire Ildikó is elkísérte, s szívesen üldögéltek az udvar fái alatt. 2008-ban kelt leveléből tudom, hogy abban is reménykedett, hogy felkérést kaphat a Borsos József által tervezett református egyetemi templom újjáépítésének terveire. Sajnos a munkálatok anyagiak híján akkor elmaradtak.

A Debreceni Kollégium udvarán ünnepelte barátaival 70. születésnapját is, amelyre levélben engem is invitált, jelezve, hogy az „Orando et laborando” alatt találkozunk. A timpanonba vésett felirat – Imádkozva és dolgozva – közös keresztyén örökség, hiszen rövidebb alakja (Ora et labora) a bencések jelmondata is, amit a reformáció erősített meg újra. Kálvin János szerint, akinek arcképmása Arany és Kölcsey szomszédságában a Kollégium déli homlokzatáról tekint ránk, az ember feladata, hogy Isten kiválasztó kegyelméért hálából társai javára munkálkodjék. Ez a protestáns munkaetika alapja.¹⁸ Imádság és munka, szakrális és világi egybekapcsolódásával így válik az élet egésze istentiszteletté. Elgondolkodhatunk: vajon nem a fentiek jegyében lényegül-e át a hétköznapi célokat szolgáló orfűi Forrásház is szakrális építménnyé?

A közösség egészéért végzett önképzőköri munka, legyen az kórusbeli éneklés, rézmetszés, versírás, színjátszás vagy tűzoltás, a fentiek jegyében vált évszázadok során a debreceni diákélet személyiségformáló, életre nevelő elemévé.¹⁹ Mindebből Csete György diákkorára már csak törmelékek maradtak, utolsó darabkáit a kommunizmus igyekezett eltakarítani. Dr. Tóth Béla²⁰ magyar-latin szakos tanár azonban, akit a szakma jelentős irodalom- és művelődéstörténészként tart számon, szakkörnek álcázva, nem kevés kockázattal, az ötvenes években is működtette a Gimnázium önképzőkörét.²¹ Ebben a közös vállalkozásban minden diáknak más-más feladata volt: versírás, szavalás, előadás vagy éppen jegyzőkönyvvezetés. Innen tudjuk, hogy a diák Csete György irodalmi pályamunkája 1954-ben 3. díjat kapott, de ennek szövege sajnos nem maradt ránk. Az 1954/55. tanév jegyzőkönyve megőrizte Csete György néhány rajzát is²², mert a jegyzőkönyv díszítésének is külön hagyományai voltak a Kollégiumban. A művészi öntudat első megnyilvánulása, hogy az anonimitás gyakorlatával szakítva Csete György kézjegyével is ellátta saját rajzait. Az önképzőkörök közös gondolkodásra, mai szóval projektmunkára nevelték a diákokat. Építészi pályája során Csete Györgynek később rövid időre egyedül a Pécs Csoportban nyílott lehetősége ilyen irányú diákkori tapasztalatai kiteljesítésére.

Végül feltétlenül utalnom kell még arra, hogy a korabeli refis diákok a fentebb érintett Ó-Kollégiumban laktak és étkeztek, de a tanítás az innen kétszáz méterre található Péterfia utcai új épületben folyt, amit a köznyelv mai napig Főgimnáziumként emleget Debrecenben. A Petz Samu tervei nyomán épült és 1914-ben átadott impozáns épület, neoromán külső jegyeivel és enyhén szecessziós belső kiképzésével szintén nyomokat hagyhatott Csete György lelkében, de ennek részletesebb elemzését másokra hagyom.

A „kálvinista Róma” láthatóan meghatározó szerepet játszott Csete György világképének formálásában. De nemcsak diákkori eszmélődése kapcsolódik a városhoz, hanem építészi pályájának záró akkordja is, a tégláskerti református templom tervezésével. Előadásomra készülve, bekéredzkedtem az épületbe, s ott egy régi telefonbeszélgetésünk jutott eszembe. 2009 nyarán, miután megkaptam kéziratát, amelyet a Menedék című kötetbe szánt, s láttam, hogy az csupán egyetlen lapocska, azonnal felhívtam, s megkérdeztem, miért fosztja meg az utókort attól, amit a Debreceni Kollégiumról mesélni tudna. Lakonikus tömörséggel ennyit válaszolt: Mindent beleírtam abba a pár sorba, olvasgasd addig, amíg meg nem érted, aztán letette a telefont. A dolog akkor annyiban maradt. Most a tégláskerti templom csendjében talán megértettem végre, mire is gondolhatott akkor Csete György. A nagy sárga szalmakazal című visszaemlékezése így kezdődik: „Gondolnád, hogy ott, ahol oly jó üldögélni a fák árnyékában, 1952-ben egy kopár udvaron hatalmas szalmakazal sárgállott a napfényes szeptember elején, két kiskölyök buzgólkodik mellette és tömi a szalmazsákját?”²³ Néhány sorral lejjebb így folytatja: „… a Tégláskert Szepes utcában épített új református templomért Debrecen Borsos József nívódíjjal tüntetett ki. Különös egybeesés, hogy én az ő halála évében kaptam menedéket a »szabadság őrvárosában«, ahogy Kossuth nevezte Debrecent 1849-ben.”²⁴

A nagy sárga szalmakazal a Református Kollégium udvarán a maga rendezetlenségével a tégláskerti templomban szervezett rendben szétszálazva mosolygott most vissza rám. Ahogy ugyanis magamba mélyedtem a csodálatos templomtérben, úgy éreztem, mintha az egész istenháza hatalmas szalmaszálakból lenne körülöttem összerakva. S távozóban rácsodálkozhattam a toronycsúcs apró szálakból összerakott légies betlehemi csillagára is.

Ma már közhelynek számít, hogy Csete György pályája az orfűi Forrásháztól a Debrecen-tégláskerti református templomig ível.²⁵ Én a pálya elején egy nagy rendezetlen szalmakupacot látok a Református Kollégium udvarán, ami nem feltétlenül ijesztő, legalább annyira derűs látvány is, hiszen hancúrozni is lehet benne, sőt az ide menekülő szegény diák fekhelyévé is válhat, és egy picit még a betlehemi jászol képét is idézi; a pálya végén pedig egy hatalmas szalmaszálakból mesterien szerkesztett debreceni templom áll, amit az egykori diák hálája jeléül ajánl fel az őt befogadó városnak.

A pálya íve tehát egy hosszú, szorgos rendrakás folyamatát írja le, a protestáns etika kívánalmai szerint. Egyetlen mondatban összefoglalva: Csete György számára az építészet legalább annyira küldetés, mint szakmai tevékenység, s amiként Károlyi Gáspár elsőként fordítja magyarra a teljes Bibliát, átmentve benne a Csete György által is kedvelt „hajlék”²⁶ szavunkat, ő úgy fordítja magyarra az építészet nyelvét. Ez az ő következetes, megalkuvást nem ismerő magatartásának, ha úgy tetszik, protestantizmusának a lényege.