Harmadéves építészhallgatók tervezési kihívásai a MOME-n

Szöveg: Kovács Csaba, Nagy Gábor
Tervek: MOME Építészeti Intézet
Mentorok: Kovács Csaba, Barcza Gergely

Hatodik éve tanítjuk építészeti tervezésre a harmadéveseket Barcza Gergely építész barátommal a MOME-n. Kezdettől célunk volt, hogy az ötödik szemeszterben tanítványaink szembesüljenek az örökség kérdéseivel, azzal, hogy az előző korok tárgyi és szellemi emlékei mit jelentenek nekünk, hogyan kell ezekkel bánnia egy építésznek, mit jelent ez az utókornak és milyen kihívásokat rejteget ez az alkotó építészek számára. Az évről évre felvetett témák széles spektrumon járják körbe a feltett kérdéseket, a természeti környezetbe ágyazott középkori szakrális romoktól a kisvárosi struktúrába szervesen beépült újkori épületegyüttesen át a funkciótlanná vált, de karakteres építészeti világú késő modern örökségig.
A hallgatók nem könnyen szembesülnek ezekkel a kihívásokkal, de évről évre elmerülnek, kinyílnak és megértik, hogy ezek a kérdések elkerülhetetlenek korunk alkotói számára, így megfogalmazzák izgalmas és sok esetben mélyen hiteles válaszaikat. Az idei év különösen erős kérdéseket vetett fel, hiszen itt van egy önmagában nem különösebben érdekes polgár-paraszt lakóház, drámaian megkapó szűkebb környezettel és gyönyörű tágasabb táji kontextussal, amit egy költőóriáshoz való kötődés tesz rendkívüli helyszínné. Hagyjunk mindent úgy, ahogy van, engedve a lassú és csendes elmúlás romantikájának, vagy leheljünk új életet ebbe a szellemi emlékekkel telített környezetbe, amivel persze meg is változtatjuk az örökölt állapotokat? Ez a kérdés nem egyszerű egy érzékeny fiatal alkotó számára.
Ez a félév magába sűrítette ezeket a kérdéseket, mindenki kereste a saját válaszait, és megélte, hogy jó építészeti válaszokra csak akkor találhatunk, ha azok erős szellemi-lelki fundamentumokra épülnek. Nagy kihívás áll a magyar kulturális közélet előtt: 2025-ben Nagy László századik születésnapján tud a közösség értékalapú módon válaszolni a monumentális szellemi örökségre? És vajon ebben a válaszban lehet szerepe az építészetnek is?

Kovács Csaba

Évekkel ezelőtt, a Dunántúlon járván, útba esett Iszkáz. És ha már ott voltunk, szinte kötelességszerűen megnéztük a Nagy László emlékházat.
A bejáratnál volt egy telefonszám, fölhívtuk, jött is a gondnok úr, nagyon kedvesen végigvezetett a házon, amiről Ágh István így ír: „szülőházunk kikötött a mező szélén, a fenyőhöz és a kőrisfához, mint egy fehér hajó, s megállt az időtlenségben…” Az utcára néző három szobából az első a szülők szobája, eredeti bútorokkal, a középsőben a kiállítás, míg a harmadik most vendégszoba. Mellette kis konyha, vizesblokk. A sietős látogatásban ott maradt a hiányérzet. Na, de ott volt a vendégszoba. Nem sokkal később, már direkt oda mentünk. A gondnok úr, Hencz András, aki egyébként a Nagy László Alapítvány kuratóriumi elnöke, már ismerősként, két biciklivel fogadott, körbejártuk a Somló hegyet, aztán délután ki lehetett ülni az udvarra, a körtefa alá. „ Egyenes a törzse, de közelről látni, háromszor megcsavarta az északi szél. Ezt a fát én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egyik pajtásom, úgy kellett visszalopnom, titokban. Akkor ültettem ide. Tán az életemet is jelképezi” – írja Nagy László. Ezt persze csak utólag olvastam, de azt éreztem, hogy ez egy különös hely, különös helyzet. Egyszerre mutatkozik a van és a nincs. Nagyon erősen itt van Nagy László szelleme és az élet hiánya, a nincs. Márpedig a szellemet legjobban az élettel lehet dicsérni. És bár teátrálisnak hangzik, azért merem elmondani, mert így volt: leesett egy körte a fáról és ez olyan volt , mint egy gongütés a teátrumban: kezdődjön az előadás! Legyen itt élet, folyamatos élet, legyen itt egy alkotóház.
Nem sokkal később, a Nagy László születésnapján tartott szokásos ünnepségen lehetőségem adódott elmondani az alkotóház víziómat. Láttam a szemekben a néma kérdéseket: ki ez az ember, ki küldte ide, munkát akar? Szép sorjában próbáltam válaszolni a fel nem tett kérdésekre. Mindezt magamtól gondoltam a körtefa alatt ülve. Nagy László szellemisége pedig oly mértékben egyetemleges, hogy annak élettel teli továbbvitelére csak egy egyetem vállalkozhat. Márpedig a legnyitottabb gondolkodású építészképző egyetem szerintem a MOME, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem. Őket kellene megnyerni. Szépen, kedvesen meghallgattak, és mivel nem kellett semmi konkrétat mondani, nem is mondtak.
Ha az ember már sok tavaszt megélt, akkor óhatatlanul sok ismerőse lesz. Szerencsére köztük van Kovács Csaba, aki a MOME Építész Tanszékének igazgatója is. Ráadásul az eddigieket elmondtam Szakál Ferenc egyetemista-kollégista örökös barátomnak, akinek erős családi kötődése van a környékhez, és annyit mondott, a Nagy László-ház nem ház, hanem egy központ. A Ság-hegy és a Somló-hegy közti Marcal-völgy sokáig szunnyadó, manapság lassan magára találó életének, annak megújulásának központja. Ezek után Kovács Csabával, segítőjével, Barcza Gergellyel és Szakál Ferenccel mentünk le a sorsdöntő helyszíni szemlére. Az eredmény: a BA3 évfolyam tanmenetébe bekerült az iszkázi feladat.
A tervkészítés időszakából három alkalmat említenék. Először Szakál Ferenccel próbáltuk elmondani, hogy ez milyen nagyszerű helyzet, a költő és a hely szelleme, meg a környezeti kapcsolódások is bizonyosan inspirálóak. Bevallom, egy-két kivételtől eltekintve én álmos szemeket láttam, a le kell tudni feladat közönyével. A következő találkozáskor Falusi Márton beszélt a Nagy László életműről, amit Nagy Borbála Réka, a költő unokája hitelesített személyes mondataival. De az igazi esemény az volt, amikor Ágh István, Nagy László testvére eljött az egyetemre. és elkezdett mesélni a családról, az akkori életről. Csöndes, visszafogott, lírai tömörségű mondatai a helyzeten messzire túlnyúltak, a Mindenségről szóltak. Nekem úgy tűnt, a fiatalok ezt megérezték. Nem nekik beszél itt most valaki, hanem olyat hallanak, ami különös, amibe érdemes belekapaszkodni. A hiteles értékbe. Ami után jöhet, a már nem csak le kell tudni feladat.
December 14-én volt a „kipakolás”. Így hívják a MOME-n a féléves tervek bemutatását. 14 terv, makettekkel, nagy gondolati megalapozottsággal, eredeti javaslatokkal. Nekem ebben a csodátlanított világban ez igazi csoda volt. A tündöklő ifjúság találkozása a közelmúlt igazi kincseivel. Az egyetemi értékelések bizonyosan útmutatást fognak adni, mert nagy még az út és rövid idő. De erős a remény, hogy 2025-ben méltóképpen tudjuk majd megünnepelni Nagy László születésének centenáriumát.

Nagy Gábor