20. Nemzetközi Építészkongresszus

Szöveg: Ware-Nagy Orsolya
Fotók: Fábry Anna

A huszadik Építészkongresszus a jubileumról szólt: az előadók mindegyikéhez köthető volt valamilyen kerek évforduló, valamint ez a rendezvény zárta a Magyar Építőművészek Szövetsége 120. születésnapját ünneplő eseménysorozatot is. Az Artifex Kiadó és a MÉSZ közös rendezvénye ezúttal kétnapos volt, március 10. péntek déltől március 11. szombat estig tartott, a helyszín pedig ezúttal a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tavaly márciusban átadott új tornacsarnoka volt.

Krizsán András, a MÉSZ elnöke külön is köszöntötte a V4 Építészeti Társulás megjelent vezetőségi tagjait. Az UIA (Építészek Nemzetközi Szövetsége, amelynek a MÉSZ is alapító tagja) elnöke, José Luis Cortés, valamint a II. régió alelnöke, Istelianna Atanassova tavaly még videón jelentkezett be, idén azonban – a pandémia elmúltával – mindketten személyesen köszöntötték a kongresszus résztvevőit. José Luis Cortés megjegyezte, hogy elnöksége elmúlt másfél évében az építészek szerte a világon rendkívül aktívak. Szerinte elsősorban az építés új útjainak felkutatására kellene időt szánni: hogyan építsünk az eddigitől eltérően, kevesebb mérgező anyaggal? Hogyan legyenek a városaink egészségesebbek, szebbek és inkluzívabbak, mint korábban? Istelianna Atanassova ezt azzal egészítette ki, hogy szerinte a legfontosabb feladatunk a közelgő klímavészhelyzettel foglalkozni.

Lánszki Regő, az Építési és Közlekedési Minisztérium építészeti államtitkára hangsúlyozta, hogy Magyarországon az építés a kormány kezében van, különös, kiemelt figyelmet kapnak a fontosabb beruházások. A mennyiségi építészet ideje lejárt, most a minőségin van a sor – mutatott rá. Az a cél, hogy a magyar építészet olyan elismert legyen, mint a századfordulón, Hauszmann idejében volt – jegyezte meg, hozzátéve, hogy nagy öröm lenne, ha pár év múlva egy hasonló nemzetközi konferencián a magyar építészet reneszánszáról beszélnének.

Az első előadó és a konferencia levezető elnöke, Moravánszky Ákos (ETH Zürich) azt az összetett feladatot kapta, hogy tekintse át az elmúlt 120 év magyar építészetét, kiemelve, hogy mely korszakokban volt a hazai építészet európai mércével is az élvonalban. Az előadásban négy korszakra bontotta a vizsgált időszakot: 1900–1930, 1930–1960, 1960–1990, valamint 1990-től napjainkig. Szemléletes módszert választott az egyes korszakok kiemelkedő alkotásainak bemutatására: párhuzamba állította, vagy éppen ütköztette más, ugyanabban az időszakban készült alkotásokkal.

Az első előadást követően került sor az Építészkongresszuson elmaradhatatlan, 2009-ben alapított Sivatagi Kőrózsa díj átadására. Az építészet mecénásai, illetve szellemi alkotói számára alapított díjat idén Sisa József művészettörténész kapta Az Építészet Mesterei című könyvsorozat szerkesztéséért. A díjat az alapító, Timon Kálmán adta át.

Második előadóként Níall McLaughlin lépett színpadra, aki idén épp 60 éves. Nem az eredetiség érdekli – szögezte le előadása elején –, hanem az, hogy megtalálja a múltból azt, ami továbbvitelre érdemes. Projektjeiben markánsan jelen van a tágabb kontextusban való gondolkodás, legyen az gótikus épített környezet, vagy Cambridge egyetemi városának építészeti és szellemi öröksége. A Cambridge-ben épült cseppnyi „zenepavilon” egy régi csembaló köré szerveződik, a kottatartó mappák polcai a sarokpillérek között helyezkednek el – építészet és belsőépítészet, a tartószerkezet és a beépített bútorok harmóniája valósul meg ebben a projektben is. Egy másik épület, az Auckland kastélyhoz épült „Hit múzeuma” kapcsán azt az ellentmondást kellett feloldani, hogy bár tematikáját tekintve a hívő léthez kapcsolódik, a múzeum mégis szekuláris épület.

Bernard Tschumi a Zoom-platformon keresztül jelentkezett be a konferenciára. A korábban elsősorban oktatással foglalkozó építész kereken 40 éve robbant be a köztudatba a Parc de la Villette nyertes pályázati tervével. Számos projekten keresztül mutatta be azt a tervezési módszertant, amely azóta is a védjegye: az autonóm rendszerek egymásra rétegzése, amely végül létrehozza az építészeti, városépítészeti művet. A központi átrium vagy udvar, a pavilonokban köré szervezett funkciók több projektben megjelennek. Hitet tett a szabadkézi rajzolás, vázlatkészítés mellett, mivel ez a gondolkozást, a tervezést segíti. Munkái közül kiemelkedő még az athéni Akropolisz Múzeum, valamint a kínai Tiencsinben épült Binhai Tudományos Múzeum.

A szombati program reggel 10 órakor kezdődött a kanadai származású, de 30 éve Londonban élő Alison Brooks előadásával. Kanadában töltött ifjúkora indokolhatja, hogy gyakran a természetből merít inspirációt, különösen a fák és a sziklák képi világából, de a városi, sűrű beépítés és a folding építészeti nyelve is hatással van az építészetére. Kiemelte a lakóépület-tervezés fontosságát a munkásságán belül, izgalmas példája ennek a Tottenham Hale Londonban, a két lakótoronyból álló együttesben 183 lakást alakítottak ki, mindegyik franciaerkélyes, és 2,60 méteres belmagasságú (ez az adott környezetben nagyvonalúnak számít). Az oxfordi Exeter College lakó- és tanulmányi épületegyüttese a történelmi épületektől távolabb helyezkedik el, de a négyzetes egyetemi udvar (quad) őrizte szellemiség továbbvitelét célozta az S alakban megmozgatott épülettömeggel, amely így két kisebb udvar köré szerveződik. A tanulószobákat a legfelső szinten, az íves tető alatti térben alakította ki, hogy ezeknek olyan légköre legyen, ahol – rendeltetéstől függetlenül – a diákok szívesen töltik az idejüket.

Yui és Takaharu Tezuka előadása igazán üdítően hatott. Kellő humorral és önismerettel átitatott előadásukból hamar kitűnt, hogy mennyi mindenben különbözik a japán és az európai gondolkodásmód, tervezésmódszertan, és a gyerekekhez való hozzáállás is. Az egy híján 30 éves iroda híres Fuji Óvodája éppen 15 éve kapta meg a legjelentősebb japán építészeti díjat. A Montessori szemléletű óvoda a gyermekek természetes szükségleteit helyezi előtérbe, így lett futkározó terület a ház tetejéből, így kapcsolódik számos módon (még a födémet átszúró élő fákkal is) a természethez, de ennek szellemében készült a gyűrű alakú épület belső udvara körüli tornácszerű külső folyosó is. További munkáik között több kápolna és templom is szerepel – a burkolaton keresztül beszűrődő fény visszatérő motívuma a belső tereiknek.

Botond Bognár, magyar származású építész teoretikus éppen 50 éve kezdte meg posztgraduális kutatásait Tokióban. Előadásában a japán építészet 20. század végi megújulását, átalakítását tekintette át rengeteg példával szemléltetve. Miután a 20. század derekán a természet úgyszólván mindig alulmaradt a technológiával, a megalomán tervezéssel és a pazarló, átgondolatlan és környezetkárosító anyaghasználattal szemben, a század végére előtérbe kerültek azok a tervezők, akik a hagyományt és az érzékeny anyaghasználatot helyezték előtérbe.

Kengo Kuma 50 éve kezdett építészetet tanulni, tokiói Louis Vuitton-székháza pedig 20 éve épült fel. Életművéből nehéz csupán néhányat kiemelni, de a tokiói olimpiai stadion a legjelentősebb művei közé tartozik. Tanulságos, milyen apró leleményességekkel lehet egy ilyen hatalmas méretű és nagyvonalú épületet mégis mozgalmassá és változatossá tenni: olyan apróságokon múlhat, mint a nézőtér váltakozó színű ülései. A Portland-i japánkert új épületei és tájépítészeti tervezése szintén kiemelkedik az életműből: az ösvények, útvonalak, gyaloghidak és egyéb tájépítészeti elemek harmonikus egységet alkotnak a pavilonos épületekkel. Különösen izgalmas megoldású a franciaországi Angers székesegyházának új főbejárati előépítménye, amely azonnal felismerhető történeti utalás és kortárs bővítmény is egyben.