Az építész, aki városléptékben gondolkodott

Szöveg: Sulyok Miklós

Finta József sokrétű, fantáziadús modernista, majd posztmodern építészetszemléletének alanya és tárgya is a város volt. Életművén ma még időtávlat nélkül végigtekintve is jól látható: működése meghatározó nyomot hagyott szeretett városának, Budapestnek arcán.
A rendkívül sikeres pályát befutott építész mester megépült terveinek számát tekintve csak Ybl Miklóshoz, Hauszmann Alajoshoz vagy Wälder Gyulához mérhető: nem túlzás azt állítani, a magyar modernista építészet egyik legjelentősebb teljesítménye az övé, munkásságát a legmagasabb szakmai és állami kitüntetések fémjelzik. Mesterei között olyan nagy magyar modernista mesterek voltak, mint Bardon Alfréd, Csonka Pál, Gábor László, Rados Jenő és Weichinger Károly, akiknek maga is méltó utódává vált gazdag pályafutása során. Számos alkalommal hangsúlyozta, milyen nagy hatást tett rá Alvar Aalto építészete, amelyet a lélektelen modernizmus alternatívájának tartott.
Megépült terveinek nagy száma világosan mutatja, hogy valós társadalmi igény volt arra az építészetre, amit ő tudott nyújtani, vagy másképp fogalmazva: mindig pontosan tudta, mit vár tőle a megbízó, és kiválóan tudott vele együttműködni. Pályája sikerét az is jelzi, mindvégig igen magas és egyenletes színvonalon tudott dolgozni. A művek természetesen sosem sikerülnek egyformán jól a legnagyobbaknak sem, de Finta József építészeti igényességét még bírálói is elismerték.
Főművei között tartjuk számon – csak a legjelentősebbeket kiemelve – a Hotel Duna Intercontinentalt (1969, jelenlegi Marriott), a Hotel Forumot (1981, ma Intercontinental), a Hotel Novotelt (1982), a Hotel Buda Pentát (1982, ma Mercure Buda), a Budapest Kongresszusi Központot (1984), a Hotel Tavernát (1985), a Nemzetközi Kereskedelmi Központot (1985), a Hotel Ligetet (1990), a Hotel Kempinskit (1992), a Bank Centert (1995), a Rendőrségi székházat (1997) és a Westend City Centert (2000). A felsorolt épületek száma, jelentősége, szinte kivétel nélkül igen komoly léptéke magáért beszél.
Egyik legismertebb munkája, az 1960-as évek nyugati politikai nyitását az építészetben fémjelző Duna Intercontinental szálló modernizmusát egyaránt igényelte az építtető amerikai szállodalánc, a nyugat felé tájékozódó magyar vezetés és a magyar építésztervezői szakma. Az épület gyenge pontjait (hátat fordít a Belvárosnak, túlméretezett) maga is elismerte, míg a budapesti dunai szállodasor városképének modernizálását mindvégig szívügyének tartotta, a viták közepette is.
Különleges vonása volt építészeti gyakorlatának, s ez éppen gondolkodásának tágasságát mutatja, hogy előre készített építészeti javaslatokat Budapest olyan építészetileg érzékeny pontjaira is, ahol még nem írtak ki pályázatot, amelyre még nem volt megrendelése. Építész kollégái csodálattal vegyes irigységgel mesélték, hogy egy-egy jelentős budapesti épület pályázatának kiírásakor Finta „kész tervet vett elő fiókból”, amivel behozhatatlan előnyre tett szert rivális kollégáival szemben. Vérbeli építészként minden idegszálával érezte a város rezdüléseit, makro és mikro léptékben egyaránt. Építész mesterként 1968-tól, a Lakóterv egyik műteremvezetőjeként, majd a rendszerváltás után 1994-től a Finta Stúdió tulajdonosaként fontosnak tekintette, hogy mindig figyeljen a fiatalokra, kollégáira, hogy a munkahely műhely is legyen.
Az az építészeti-szellemi korszak, amelyben élnie adatott, a modern vége és a posztmodern volt. Ő természetes módon vállalta az ebből következő feladatokat, vagyis, hogy a ház korrekten hasznos, de ne csupán funkcionalista legyen. „Vágynánk arra, hogy az építészet újból bekerüljön a kultúrába” – mondta éleslátóan egy interjújában, elismerve, hogy a modernista építészetnek erre nem voltak eszközei. Ő maga a modern-posztmodern-high tech vonulatba illesztette építészetének fejlődését.
Finta József meg nem valósult terveivel is befolyásolta Budapest építészetét, mert gondolatébresztő tervjavaslatai elterjedtek a nyilvánosságban és a közbeszéd tárgyává váltak. Például a Nyugati pályaudvar és környékének rendezési terve, vagy a Duna-partok városi használata szakmájában és a nagyközönségben is csodálatot keltettek építészeti víziójuk nagyvonalúságával. A modernizmusban nevelkedett építészként kedvenc víziója volt a magasházak meghonosítása Budapesten, amelyre több elméleti tervjavaslatot is készített, így érthető, hogy irodája lett a MOL-torony tervezése során a világhírű Norman Foster magyarországi partnerévé.
Hadd zárjam az emlékezést Finta Józsefről két személyes történettel, amelyek emberségére mutatnak rá. Kezdő művészettörténészként 1986-ban munkahelyemen, a Budapest Galériában építészetkritikai kiállítást rendeztem öt új budapesti szállodáról, köztük négy Finta-épületről, amikor is a városban az a (rém)hír terjedt el, hogy a MÉSZ a kiállítás és a kísérő füzet betiltását követeli. Az építész ekkor levelet írt a Budapest Galériának és kérte, tartsuk meg a kiállítást és terjesszük a füzetet, levelét függesszük ki a kiállításon, hisz a szólásszabadságot nem szabad korlátozni. Nagyvonalú gesztusa egyöntetű elismerést aratott úgy a szakmai, mind a laikus közönség körében. Hasonlóan szépen nyilvánult meg kollegiális tisztessége, amikor Csete György temetésén gyászbeszédében nyilvánosan megkövette volt kollégáját, amiért az 1972-es ún. Tulipán-vita során a sajtóban negatívan nyilatkozott Csete és a Pécs csoport építészeinek paksi panelházairól.