Pesti Vigadó, 2024. 12. 11. – 2025. 02. 16.

Szöveg: Götz Eszter

Három alkotó, három nemzedék, és a folytatás: Vadász Bence építész 60. születésnapján kiállítás nyílt a Pesti Vigadóban, amely az ő, valamint édesapja, a tavaly elhunyt Vadász György, és a nagyapa, Vadász Mihály (1900–1967) műveiből kínál ízelítőt, kitekintve a negyedik nemzedékre és a Vadász építésziroda munkáira is.

Felemelő az a gesztus, amellyel Vadász Bence bemutatja azt az utat, amely őt sajátos formavilágot és építészeti gondolkodást képviselő művésszé avatta. A családban generációkon keresztül továbbvitt szellemi örökség egy mindig újat, mást, saját világot kereső, és az építészet mellett a költészet és a képzőművészet felé is forduló alkotói attitűdöt formált. Ezt dolgozza fel a Vigadó kiállítása Dénes Eszter kurátor közreműködésével, a három életmű legfontosabb pontjainak felvillantásával, illetve a negyedik nemzedékhez tartozó fiatal Vadász Balázs és a Vadász Építésziroda munkáival kiegészítve.
A “Vadásztársaság” tevékenysége az 1930-as évektől máig meghatározó helyet foglal el a magyar építészettörténetben és és különösen Budapest városképében. Vadász Mihály apja, Vadász Károly még csak vágyakozhatott az építész szakma felé, de végül újságíró lett. A fia azonban elvégezte a Műegyetemet, és már fiatalon Bauer Emil irodájában részt vett a Corvin mozi és a Corvin közi bérházak tervezésében. 1933-ban barátjával és kollégájával, Preisich Gáborral közös irodát nyitottak, a következő években Budapesten egy sor ikonikus modernista épület került ki a kezük alól, köztük a Bartók Béla úti Simplon-ház, valamint egy-egy bérház a Krisztina körúton és a Margit körúton, de Balatonföldvár strandfürdőjét is ők tervezték. Vadász Mihály igen tehetséges rajzművészként plakátokat is tervezett, a tárlaton ezekből is láthatunk néhányat.
A következő nemzedéket az elődjénél romantikusabb alkatú Vadász György képviseli, aki eleinte ugyan muzsikusnak készült, de elragadta a terek, színek és formák, az „élet” művészete, és maga is építésszé lett. 1957-ben szerzett diplomát a Műegyetemen, és hosszú pályája végén olyan életművet hagyott hátra, amelynek feldolgozása még az utókorra vár. A kiállítás nem törekszik a teljességre; csupán a legismertebb munkáit mutatja be, köztük a gellérthegyi víztározó land art-ként is kivételes értékű építményét, a 2000. évi hannoveri expóra készített magyar pavilon virágkehelyként szétnyíló kompozícióját, vagy a megkapóan egyszerű, poétikus hangulatú sényei ökumenikus kápolnát. Ezekből is nyilvánvalóvá válik a tárlatlátogató számára, hogy Vadász György nemcsak egyedi látásmódú és fantáziavilágát a szépség jegyében kifejező művész volt, de sajátos összekötő kapocs, sőt integráló erő is a nyolcvanas évek végétől egyre inkább kettészakadó magyar építészet két fele, az „organikusok” és a „modernek” között.
A harmadik nemzedékben a most 60 éves lett Vadász Bence érzékeny módon ötvözi munkáiban a családi építész-hagyományokat: a modernizmus elveit és az azt meghaladó, játékos- költői kompozíciós érzéket. Ezt a munkáiból válogatott anyag is tanúsítja, a Meininger szállodától a Kossuth téri irodaházig, a Mosolyvár bölcsődétől a háborúban megerőszakolt nők emlékművének tervéig.
A kiállítás nem csupán amiatt különleges, hogy három generáció építészeti gondolkodásmódján vezeti végig a látogatót, felmutatva a folytatást is, hanem abban is, hogy messze túllépi az építészet kereteit. A Vadász család művészetszeretete, a rajzoló, festő, szobrot alkotó és verselő Vadászok igazi egyedisége az összművészet iránti elköteleződésükben rejlik, abban a hitben, amit Vadász György így fogalmazott meg: “A szépség is funkció”.