Szöveg: Szegő György
Fotók: LUMU, Fábián Andrea, labiennale.org

Nincs itt semmi látnivaló – Exportáld a tudásod!

Az idei velencei pavilonunk építészként végzett alkotók sikertörténeteit sorolja, akikre a szakmán túl irányul figyelem. Projektjeik kiesnek az építész praxisból. A magyar kiállításra hatott Carlo Ratti főkurátor adatalapú techno-optimizmusa is. A látvány: egy néhai nívós, mára „elhagyott” építészműterem – jelkép. A valaha itt dolgozók szimbolikus figurái ülnek a monitorok előtt. Köztük van, aki feltaláló, tudós, zenész, közéleti, kulturális- vagy médiaszakember, egyetemi tanár lett. Monitoraik bekapcsolva maradtak, azokból interaktívan tájékozódhatunk a kutatásaikról. A kiállítás megvalósítói: Pintér Márton kurátor, Graf András és Manhertz Ingrid kapcsolattartók, Böröndy Júlia meghívott kutató. A koncepció lényege az, hogy a mai válság-környezethez alkalmazkodó tehetség a más műfajok (adatalapú kutatás, szociológia, pszichológia, társadalomtudományok, a társművészetek stb.) alkotóival folytatott párbeszéd bemutassa: az építészek munkája átváltozóban van, és Carlo Ratti techno-optimizmusa szerint ez „jó” irányában generálhatja a jövőt. „Az építész újfajta meghatározása: a teret inkább médiumként, mint célként használó transzdiszciplináris profil” – írják az innovatív, de az átlagközönség számára túlgondolt katalógusban és a  kiállításban is. 

Vajon kit céloz meg a kiállítás? A globális szakmát? Valamiféle szakmai elitet? A biennálét milliós léptékben látogató nemzetközi szakmai és átlagnézőt? A biennálé díjait osztó zsűrit? Az akár világhírű (építész végzettségű) alkotók bemutatása egy régóta hiányolt felismerést sejtet. Érdemes lenne megfelelni a lehetőségnek, amit 130 éve a velencei biennále – benne jó ideje az építészeti is – kínál nekünk. Kötelezettség élni a Maróti-féle pavilon Giardini-beli remek pozíciója által generált kihívással: országimázst menedzselni itt, Európa színpadán. A „kinek készült a magyar kiállítás” kérdésre a komoly kutatómunkával összerakott mustra csak részlegesen ad választ. A Ratti által vázolt iránynak jól megfelel, de azt nehezen fogyasztható, trendi módon minimalista látványként nyújtja át.

A kiállításon bemutatott 13 projekt alkotói: Bujdosó Attila; Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs (Kaláka együttes); Győrffy Máté; Janesch Péter; Kelemen Csaba és Tompa Balázs (Kirowski); Losonczi Áron; Rubik Ernő; Pozsár Péter; Rajcsányi Balázs és Varsányi Pál (Play Dead); Regős Krisztina; Rimóczi Imre; Somlai-Fischer Ádám és családja; Varga Judit

A nemzeti pavilonok és az Arsenale főkurátori kiállításairól

A globális léptékű e-tech forradalomból, a klíma- és világgazdaság változás sokféle problémára reflektáló intelligenciákból néhány sorban gondolatokat, víziót közvetíteni bajos. 

A készségek és képességek rendre tágítják az építészet imázsát. Így az eddigieknél heterogénebb, szinte kaotikus biennálé-összképben szinte nincs szó kiállított épületekről, ezek hiányoznak. Talán, mert ma a ház többnyire nem intelligencia, csak tömegtermék. Carlo Ratti hívószavára sok kiállító reagált a test, a munka és a pihenés kultúrantropológiai kutatásával, az otthonlét kérdéseivel, sokan a fenntarthatósággal, város-ökonómiával, a bajok közösségi kezelésével foglalkozó munkát kínálnak – adatalapú, interdiszciplináris módokon és eltérő műfajokban. A főkurátor terepe is szűkebb, mert felújítják a központi épületet, így csak az Arsenale az övé. Az Italia pavilon Mussolini-féle italo-modern homlokzatait lebontották, a házat elöl óriási molinó takarja az előző 50 év építész kiállítóinak adathálójával. Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató-képzőművészt kérték fel, hogy a sok ezer név kapcsolati hálóját, az azt „szövő” kulcsművészek csomópontjait a tőle szokott módon, de ezúttal giga-méretben ábrázolja. A méretes (8×30 m), de nem hiánytalan (forrás: Biennálé-archívum) tartalom szemmagasságba tett tablón/videón is böngészhető. 12000 résztvevőből 3000-en „jelentősek”. 

Az Arsenale kötélverő csarnokában a kiállítók egymást túlharsogva forgácsolják szét a teret és a figyelmet. A főkurátori koncepcióra a meghívott alkotók saját értelmezésük szerint reagálnak. Sokan a természet szépségét és veszélyeztetettségét ütköztetik. Az emberiség jövő-félelmei, vad és lehetséges utópiák – akár járható – makettekkel, gyönyörű fotókkal és vetítésekkel, megfontolandó gondolatokkal töltik meg a teret. 

A városban több jó kapcsolt kiállítás fut. A most felújított Palazzo Diedóban az MIT Architecture (itt tanít Ratti is) UN/Worlding Planet cím alatt fiatal oktatók vezette kísérletek folynak, nagyon sokféle, újszerű közösségi beavatkozás urbanisztikai projektjével. Néhányuk igen ígéretes. A mintaszerűen felújított régi prokurátori palotában egy kettős tárlat látható. Az egyik Jung Youngsun koreai tájépítésznő (1941) pályaképe. Itt van a szöuli Olimpiai falu (1988), a Daejeon Expo (1993) parkja, egy erdészeti vasút városi parkerdővé alakítása (2009), a friss Namphae Southcap park terve – a „párbeszéd a táj és az építészet között” mottónak felel meg. A másik, a Migrating Modernism Harry Seidler bécsi születésű ausztrál építész fantasztikus életét látványosan, átfogóan tárja fel.