Ferkai András: Modern házak és lakóik
A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep története, TERC kiadó, 2019

Szöveg: Götz Eszter

Ferkai András egy különleges utcáról írt monográfiát: a mindössze két hónapig tartó építkezés végén, egy híján 90 éve, 1931 tavaszán átadott Napraforgó utcai mintatelepről. Merész vállalkozás volt a gazdasági válság közepette, állami és szakmai kezdeményezésre, a tervezők és a kivitelezők példás együttműködésével egy utcányi épületben – ráadásul jól értékesíthető módon – prezentálni a modern lakóház-építészet elveit. Merész, de nem példa nélküli: 1927-től kezdődően a Deutsche Werkbund, majd ahhoz hasonló svájci, cseh és más nemzeti építész szakmai szervezetek irányításával Közép-Európába több minta lakótelep épült, az ismertebbek – mint a stuttgarti, a breslaui, a brnói, a prágai, a zürichi, vagy a bécsi – a kor legprogresszívebb építészeit vonultatták fel annak érdekében, hogy a nagypolgári életvitel helyett egy kisebb alapterületben gondolkodó, egészséges, kényelmes, de egyszerűbb lakóház-modellt népszerűsítsenek. A budapesti Napraforgó telep talán az egyik legegyénibb a sorban. Ennek oka részben az, hogy a 22 ház tervezésére felkért építészek között nem csak olyanok vannak, akik a modernizmus következetes képviselői – mint Fischer József, Molnár Farkas, vagy ifj. Masirevich György –, hanem a többi között ott találjuk az art deco mestereként ismert Vágó Lászlót, az 1920-as évek neobarokk építészetének „pápáját”, Wälder Gyulát, vagy az ipari építészetben jártas Quittner Ervint, az art decóról historizáló stílusra váltó, és a modernizmusra csak jóval később nyitottá vált Róth Zsigmondot is. Az első világháború után az új lakókörülményekről való társadalmi gondolkodás sokkal közelebb hozta ezeket a tervezőket egymáshoz, mint az életpályájukból következett volna. Így sikerült a Napraforgó utcában egy kivételesen kompakt értéket létrehozniuk.
A témával évtizedek óta foglalkozó Ferkai azonban nem csupán a telep létrejöttét, az építés körülményeit, az egyes házak eredeti állapotának lehető legbővebb leírását és a későbbi átalakításokat veszi sorra. Képet kapunk az első beköltözőkről is – fontos szempont, hiszen a házak kialakítása a lakók életviteléhez igazodott –, sőt a szerző egészen máig követi a családok sorsát, majd a későbbi tulajdonosváltásokat, ezzel remek szociográfiai adalékot nyújt a modernizmus hazai fogadtatásáról. Mindehhez még a korabeli sajtó recepcióját is hozzáteszi, melyet a legkülönbözőbb politikai szimpátiák szerint üdvözölték vagy kritizálták az eredményt (mintha csak a mai sajtót olvasnánk). Egy fontos fejezetet szentel a házak utóéletének, illetve az értékőrzés, az eredeti állapothoz hű felújítás esélyeiről, kiemelve, hogy megfelelő műveltség és felelősségérzet híján az utókor ritkán tesz kellő anyagi és szellemi erőfeszítést arra, hogy a házban tárgyiasult építészeti eszme épségben vészelje át a korok és ízlések változását.