BME Építőművészeti Doktori Iskola, Budapest, 2016, 282 oldal

Szöveg: Götz Eszter

Ritkán avatja be a nagyközönséget egy egyetemi képzési csoport ilyen mélyrehatóan a munkájába, mint ahogyan a BME Építőművészeti Doktori Iskolája tette ezzel a nagyalakú, majdnem 300 oldalas, alaposan végiggondolt kötettel.

A megmutatkozás oka maga a címben megjelölt téma: az építészet szerepe az oktatásban, illetve az oktatás szerepe az építészetben ma az egész világon átalakulóban van. Maga az oktatás is inkább két- vagy többoldalú kölcsönhatásra épülő tudásmegosztássá vált, ugyanakkor az építészet hagyományosan mindig őrzi a mester-tanítvány viszony alapvető szerepét. Ilyen konstellációban azok a tanulmányok, melyeket Szabó Levente és Kerékgyártó Béla szerkesztői munkája a kötetben összegyűjtött, egyenként is, együtt is sugár irányban szórják a további kérdéseket.

Az ürügyet a Doktori Iskola tematikus évének eredményei szolgáltatták, de az eredményei messze túlmutatnak ezen, túl a BME Építészkarán, túl a teljes hazai építészetoktatás problémáin. A szerzők egy-egy résztéma kapcsán olyan alapvetéseket fogalmaznak meg, mint a szabad gondolkodás lehetősége, az oktatást támogató tér mibenléte, a digitális médiumok és a tanulás kapcsolata, a térbeli gondolkodás, vagy éppen az alkotómunka köztes fázisainak rögzítése. A kutatók – a Doktori Iskola résztvevői – a hazai tapasztalatokhoz hozzátették a külföldi tanulmányutak vagy vendégelőadók révén összegyűlt párhuzamokat is, így a vizsgálatba bevonták ausztriai, svájci, hollandiai, romániai és vietnami építészkarok tapasztalatát is.

Érdemes kiemelni néhány gondolatot a tanulmányokból. Radnóczi László terjedelmes tanulmányában az oktatást mint a személet átadásának folyamatát elemzi, és ebben a térlátástól a társadalmi tér érzékeléséig, az önkifejezéstől a szakmai jogi kérdésekig párhuzamosan vizsgálja a BME, a MOME, a győri SZE, a zürichi ETH és a delfti TU módszertanát. Ugyanő ír egy másik tanulmányban az építészek és a laikusok szemléletbeli különbségéről; szerteágazó tanulságaival, pontos megfogalmazásaival kitűnő összefoglalók, reményeim szerint egyik írás sem kerüli el a hazai oktatáspolitika irányítóinak figyelmét és modellt fog jelenteni más területek oktatási szisztémájának újragondolásában. Figyelemre méltó az a kérdőív, illetve a kérdésekre adott válaszok, amellyel Jancsó Miklós szólította meg a BME építészhallgatóit; a válaszokból összeállított statisztika tűéles reflexió az oktatás valós állapotára, melyben az egyetemen elsajátítható készségek illetve ezek hiánya, illetve a tömeges képzés összes hátulütője feketén-fehéren megfogalmazódik. Egy-egy írás részletesebben megvizsgálja a szabadkézi rajz szerepét a mai oktatásban (Soltész Judit), a makettkészítés jelentőségét (Skaliczki Judit), az építészeti kiállítások jelentőségét (Biri Balázs) vagy a drámapedagógiai módszerek bevonását a képzésbe (Ónodi Bettina). A kötet záró fejezete az elméleti megközelítések és a tapasztalatok összegzése után kitér a gyakorlati terepre is. A konkrét feladatot Budapest XII. kerület Önkormányzata kínálta fel a Doktori Iskola részvevőinek: egy kutatási-tervezési folyamat végigvitelét az iskolai menzák kreatív, támogató térré való újragondolását. Ennek tanulságairól Somogyi Krisztina írása ad beszámolót.

A kötettel a Doktori Iskola nem csupán kilép az egyetemi közeg rendszeréből, hanem egyfajta kimondatlan felhívást intéz a hazai felsőoktatás minden szereplője felé: itt az ideje újragondolni a tudásmegosztás 21. századi útját. Jelentős munka; nem arra született, hogy tanszéki könyvtárak polcán várja az arra járókat.