TERC Kiadó, 2019, 400 oldal

Szöveg: Szegő György

Páratlan összefoglalója ez a kötet nemcsak az 1945 és 10970 közötti magyar ipari építészetnek, de egy egész történeti korszak pozitivista gondolkodásmódjának. Ez alatt többet kell értsek a „szocializmus időszaka” elkoptatott jelzős szerkezetnél, de kevesebb fér bele a szakmai keretek közé, mint amit a korszak alapjait kijelölő utópia világa ígért. Hiszen a második világháború után lezajlott negyedszázad újjáépítési és iparosítási láza valóság – nagyrészt még álló, de legalább dokumentációikban és emlékeinkben megfogható társadalmi átváltozások tükre. Valami, amit az építészek, építőmérnökök és a velük dolgozó technológusok munkájukban nem a társadalmi átalakítás eszközeként gyakoroltak, hanem elszánt szakmaisággal, szakmai hittel vállaltak és végeztek el.
A kötet több száz üzemi épületet és tervet mutat be, elemez – amihez 1266 illusztrációt is mellékel. A szerző, Haba Péter a korszak építészetének érzékeny és figyelmes kutatója, számos kötet és kiállítás gazdája, építészeti folyóiratszerkesztő. A Simon Mariann témavezetésével készített disszertációja szolgált e könyv alapjául, magas tudományos mérce szerint formált és átadott, nem elsősorban esztétikai építészeti elemzés, hanem a téma interiszciplináris tezaurusza. A kutatómunka részeként az egykori alkotókkal folytatott beszélgetések is erősítik a tervtári dokumentumokat. Haba a segítők közül kiemeli Borostyánkői Mátyást, aki a 2010-es években lehetővé tette az IPARTERV archivált történeti dokumentumainak és terveinek kutatását. És Bajnay Lászlót, aki nemcsak precíz emlékező, de az eredeti disszertáció szaklektora is volt.
A könyv négy fejezetben tárgyalja a koalíciós idők, a Rákosi- és a Kádár-korszak iparosítási programjait és eredményeit, ezek címei sokat mondanak: „Az útkeresés évei – ipari építészet az újjáépítés szolgálatában”; „Új betonesztétika – szerkezeti innováció és építészeti formaadás; „Az építés egyetemessége – tervek, kreativitás és építőipari szenderdizáció”; „A gyártástechnológia mint konkurens – az építészeti integritás problémája”, és végül: „Konklúzió – a magyar ipari építészet nimbusza”. Ez olyan felosztás, amelyben a mai olvasóhoz – kézzelfogható közelsége és a szerző mégis távolságtartó tudományos szemszöge miatt – közelebb áll. Mondanám, hogy Habának legyen igaza, amikor azt írja, hogy ezek az épületek „…ipartörténeti jelentőségükön túl a korszak egész építészeti kultúrájának vizsgálata szempontjából is széles körű figyelemre tarthatnak számot.” Azaz nemcsak építészettörténészeknek szól. De utóbbiaknak az Appendixben felsorolja a rövidítések feloldását, amihez teljességre törekvő bibliográfiát, név- és helymutatót, valamint típustervmutatót és intézménymutatót is mellékel. Példa értékű monográfiával gyarapodott a hazai építészeti kultúra.