Pritzker-díj 2019

Szöveg: Botzheim Bálint
Fotók: Pritzker Architectural Prize

Arata Isozaki japán építész legalább két generáció számára élő legenda. A 1960-as években az építész magazinok címlapjáról ismerhették az építészek, majd 1970-ben az osakai expo futurisztikus épület-robotjairól, három évtizeddel később pedig az építészettörténet órák példái között találkozhatnak vele a hallgatók. Ő sorban a 8. japán építész aki a Pritzker-díjat átvehette.
Elsőre talán meglepő, hogy 87 éves korában ítélték oda Arata Isozakinak a rangos elismerést, de nemrég elkészült munkái bizonyítják, hogy ma is aktív. Több mint száz megépült munkát tud maga mögött, a zsűri válogatásába minden alkotói korszakából bekerült egy mű. Magyarországon leginkább korai metabolista kísérletei és épületei tették ismertté. Ilyen volt a lebegő város terve (1962) illetve a nem sokkal előtte felépült orvosi központ (Oita, 1960). Ugyancsak emlékezetes a következő, már brutalista épülete, az oitai könytár (1966). A hazai építészetben Bán Ferenc nyíregyházi művelődési központja a legismertebb metabolista hatást mutató épület. Isozaki egyetlen irányzathoz sem ragaszkodott, szerinte a változás az, ami állandó az építészetében.
1931-ben született. A második világháború szülővárosát, Oitát sem kímélte, Isozakit az elpusztult város látványa, az újjáépítés iránti vágy terelte az építészet felé. Pályáját Kenzo Tange tanítványaként kezdte, majd 1963-ban saját irodát alapított. Első munkáival azonnal szakmai elismerést szerzett. Az 1970-es osakai világkiállításra tervezett japán pavilonja, a Festival Plaza újabb mérföldkő volt számára, ezúttal már a nemzetközi hírnévhez. Nagyléptékű térrács szerkezete és a robotokként mozgó épületrészek láttán az építészek már szinte futurista látnokként kezdtek tekinteni rá. A 1970-es években folytatta a formai kísérletezést, aminek jelentős állomása a kígyóként kanyargó Kitakyushu könyvtár Fukuokában (1974). Ezt a formálási elvet vitte tovább néhány épületén, melyek közül talán a legkarakteresebb a Fujimi golf klubház (1974). Pályájának első két évtizedében Japánban alkotott, de az 1980-as évek elejétől már nemzetközi megbízásokat is kapott. Első jelentős külföldi munkája a posztmodern stílusjegyeket hordozó, Los Angeles-i kortárs művészeti múzeum, amely 1986-ban készült el. Isozaki hamar túllépett a posztmodern irányzaton, és egyre inkább a maga egyedi, egyszerűségre törekvő, karakteres formavilágát követte. Alapelve, hogy mindig a megfelelő építészeti választ adja a problémára, ebből következően minden épülete más, mint a többi. A Pritzker-díj zsűrije külön kiemelte Isozaki nemzetközi munkásságát és szerepét az egymástól távoli kultúrák közti szinergia fenntartásában.
A mester újító képessége még a legújabb, 2010-től kezdődő parametrikus korszakban sem vesztett erejéből. Ezt bizonyítja a katari kongresszusi központ épülete (2011), aminek gigantikus, gyökérzetre emlékeztető tartószerkezetének formáját egy algoritmus segítségével, ún. topológiai optimalizációval alakították ki. Hasonlóképpen úttörő szerkezetnek számít az Anish Kapoorral közösen tervezett Ark Nova (2013). Arata Isozaki termékeny építész karriere, folyamatosan megújulni képes gondolkodásmódja valódi etalonná teszi őt a következő építészgeneráció számára is.