III. Építészeti Nemzeti Szalon, Műcsarnok

Szöveg: Ulrich Tamás
Fotók: Dénes György

Az idei szalon főkurátori címét az MMA által kiírt pályázaton Dénes Eszter építész, építészeti szakíró nyerte el. Alapkoncepciója szerint a kiállítás anyaga négy teremben, négy nézőpont szerint, négy fő kérdés köré csoportosítva jelenik meg. A társkurátorokkal közösen válogatva 350 alkotást mutatnak be, számos már ismert és díjakat nyert épülettel és sok, a közönség számára itt először látható újdonsággal. A kiállítás ebben a tematikus felosztásban prezentálja az elmúlt öt év építészeti eredményeit, az új építésű állami, intézményi, önkormányzati, egyházi és magánberuházásokat, lakó- és családi házakat, épületrekonstrukciókat és felújításokat.
Ferencz Marcel társkurátor az általa rendezett első kiállítási teremnek a „Kortárs tér” címet adta, és arra a kérdésre kereste a választ, hogy napjainkban milyenek az időtálló épített érték teremtésének lehetőségei, mely épületek állják ki a sebesen múló idő próbáját gyorsan változó jelenünkben és esztétikai világban. Különféle állami, önkormányzati és egyházi, nagy- és kis léptékű beruházások jelennek meg a kétszeres embermagasságú, térbe állított, molinóra nyomtatott tablókon és a falakon. A komolyabb méretű épületek mint kortárs architekturális jelek a mai városképekben, az építészet közösségi-kulturális, térbeli-valóságos megjelenése, valamint az építészet mint a társadalom érdekében végzett tevékenység bemutatójának értelmezéseként is felfoghatók.
„A jövő záloga” címmel Perényi Tamás társkurátor az oktatási-nevelési épületek és a mai lakóházak építészetét bemutató teremben azt demonstrálja, hogy az oktató-nevelő munka mai színterei, a modern, rendezett épített környezet hogyan befolyásolja az általános közérzetet és segíti a tanulási folyamatokat, a személyiségfejlődést, illetve hogyan alakult az utóbbi öt évben a minőségi kortárs családi ház, lakóház értelmezése.
A harmadik társkurátor, Gutowski Robert a „Múlt és kontinuitás” című teremben az épített örökség mai helyzetét illusztrálja, főleg Budai Várban zajló, Hauszmann-terv szerinti felújítások kapcsán. A történeti múlt emlékeinek bemutatásának lehetőségeit reprezentálja a szakszerű műemléki helyreállítás mint a korabeli terek ismét láthatóvá tételének eszköze, történeti épített örökségünk megismertetése, ami nem csak szakmabeliek számára fontos, hanem a magyar kultúrtörténet és a mai nemzeti identitás szempontjából is.
A kiállítási utolsó terme „Az alkotás genezise”, ahol Dénes Eszter; Dénes György és Lukács Péter az építészi gondolkodásba enged bepillantást. A tervezési-alkotói folyamat grafikai megjelenítése az első bizonytalan vonalaktól kezdve, válogatás firkás vázlatokból, skiccekből, egyre tisztuló szabadkézi rajzokból izgalmas képet ad a tervezői gondolkodás evolutív folyamatáról, valamint a hazai és nemzetközi tervpályázatokra készült építészeti gondolatokat is láthatóvá teszi. A terem másik nagy témája a művészi épületfotó, ami egyéni látásmódjával az épületek új arcát tárja a látogató elé, betekintést adva az (építő)anyag mögött meghúzódó emberi elképzelésekbe, az építész belső gondolati világába, és rávilágítva arra is, hogy egy új épület „helyi értékét” és az elgondolás helyességét az azt használó közösség véleménye igazolja vissza napról napra.
Az apszisban elhelyezett „Lezárt éltművek” rész az elmúlt években elhunyt 24 nagyszerű, (el)ismert építész emlékfala, fekete-fehér portrékkal, egy-egy kiemelkedő művel, rövid leírásokkal és az eltávozottakról készült videókkal.
A Szalont közel négy hónap alatt különféle kísérő rendezvények, szakmai konferenciák, az elmúlt években kiadott építész szakkönyvek bemutatása és kurátori tárlatvezetések is gazdagítják. A kiállításról készült méretes – és nem csak fizikailag súlyos katalógus –, kiegészítve a kurátorok gondolataival, a bemutatott épületek, építészeik és munkatársak ismertetésével, épületfotókkal minden kényes igényt kielégítő, kiváló olvasmány és kordokumentum lett.