Harmatgyűjtő építmények evolúciója

Szöveg: Botzheim Bálint

A Krím-félsziget délkeleti tengerpartján lévő Feodószia városát egykor milétoszi görögök alapították mint gyarmatvárost. A területen kevés a csapadék, ugyanakkor a tenger közelsége miatt a levegő gyakran páradús. A legenda szerint a görögök a város vízellátását különleges építményekkel oldották meg, amelyek a levegő páratartalmából nyerték ki a vizet.

Egy francia-ukrán kutatókból álló csapat célul tűzte ki, hogy végére jár a dolognak. Kiderült, hogy a legenda nagyrészt egy orosz mérnök, Friedrich Zibold kutatásain alapszik, aki az 1900-as években a város mellett különleges építményekre lett figyelmes. Óriási kőhalmok, amelyekből kerámiacsöveken víz csöpögött kifelé. Meggyőződése volt, hogy a kőhalmokat a görögök építették azzal a céllal, hogy vízzel lássák el a várost. Hogy feltételezését bizonyítsa, ő maga is épített egy hasonló szerkezetet. A 20 méter átmérőjű, 6 méter magas kőhalom 1 méteres kőfallal volt kerítve. Az egész egy középre lejtő aljzaton nyugodott, ahonnan cső vezette ki a kondenzált vizet. Zibold vízgyűjtője működni kezdett, viszont a várakozásait alulmúlva csak nagyjából napi 300 liter víz gyűjtésére volt képes, ami nem nagy mennyiség.

1930-ban egy belga feltaláló, Achille Knapen tanulmányozta Zibold jegyzeteit, és elhatározta, hogy ő is tervez egy vízgyűjtő épületet. A kőből épült, kas formájú épület 14 méter magas, falai 3 méter vastagok. Belül azonban nem üres, hanem középen egy beton oszlop áll, amelyet így a levegő körül tud járni. A beton oszlop Knapen elképzelése szerint éjszaka lehűl, és nappal is alacsonyabb hőmérsékletű marad, mint a kívülről beáramló levegő harmatpontja. Azonban az elképzelés a gyakorlatban nem működött kellő hatékonysággal, így az elvárt több ezer liter helyet csak napi néhány liter levegőből kondenzált vizet sikerült előállítani. A sikertelenség okát végül a francia-ukrán kutatócsoport számításokkal igazolta. A következtetésük az lett, hogy a kőrakás nagy tömege nem segíti a páralecsapódás beindulását. A köveknek a harmatpontál alacsonyabb hőmérsékletűnek kellene lenni, azonban éppen a nagy hőtároló tömegük miatt a hőmérsékletük viszonylag állandó, az évszaknak megfelelően.

A vízgyűjtőknek azonban van működő alternatívájuk is, amely a természetes reggeli harmatképződést használja ki. Az indiai Satapar településen az évi 100 harmatképződéssel járó éjszakát kihasználva telepítettek vízgyűjtőt a helyi iskola mellé. Harminc fokban döntött felületekkel évi 9000 liter ivóvizet gyűjtenek össze a reggeli harmatból. A harmatgyűjtő 500 négyzetméternyi felületet foglal el.

Hasonló elven működik a ködgyűjtő, itt függőlegesen kifeszített sűrű dróthálón (mesh) csapódnak le a vízcseppek, majd lecsöpögnek egy gyűjtőbe. Fontos, hogy a környezeti adottságok megfelelők legyenek, azaz a helyszínen legyen elég ködös nap az évben. Az Aqualonis kezdeményezés keretében már a világ több helyén telepítettek vízgyűjtő rendszereket, amelyek rögtön felhasználható ivóvizet szolgáltatnak. A vízgyűjtés tehát nagyban függ a helyszíni adottságoktól, a Marokkóba telepített vízgyűjtő például négyzetméterenként 22 liter vizet képes összegyűjteni egy ködös napon.

A ferde felületeknél még hatékonyabb megoldás a kúp formájú gyűjtő. Ez a természetben is megtalálható, amire jó példa kaktusztüske harmatgyűjtő képessége. A Warka Water vízgyűjtőt részben a kaktusz példájából inspirálódva tervezte Arturo Vittori olasz építész-designer. Ez egy könnyed szerkezet, amely egyszerűen megépíthető bambuszból, jelenleg még fejlesztés alatt van, elsősorban afrikai országokba szánja a tervező.