„Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt.” (Makovecz Imre, 2002)

Makovecz Imre rajza az Atlantisz-sorozatból

Nehéz megérteni, hogy a műveltség egy táj – metatermészet –, amelyben közlekednünk kell, ismernünk az összefüggéseket, a jeles személyek gondolatait, azok kapcsolatát más személyek, csoportok gondolataival.
Ennek a könyvnek írásai, valamint rajzai folytatásai és kezdetei mások gondolatainak. Ha azokat nem ismerjük, nemcsak a múltban, hanem a jövőre nézve is, nem értjük meg, nem látjuk, nem vagyunk benne a műveltség metatermészetében, „titkos kertjében”.
A kultúra kertjében járva egy létszférával közelebb kerülünk ahhoz a világhoz, amelyet felemelőnek nevezhetünk. Az emelkedettséget a görög esztétikumnak mondta.
Példaként: egy helyen idézőjelbe téve „világűrszélvihar”. Úgy gondoltam, hogy mondatomhoz ez a mesterséges szóösszetétel való. Ez a mesterséges szó Rilke egyik elégiájából kerül ide. Nem véletlenül. Rilke élete, célja nemcsak Rónayhoz, Pilinszkyhez, de hozzám is közel áll. Ahogy közel áll Balázs Bélához vagy Bartókhoz is. De benne van abban a szélviharban, melyben Bergson, von Hartmann, a 19. századvég W. Morrisa, ahol Kleist, ahol Csáth Géza és az osztrák Trakl, a szellemi forradalom, a megnyíló égi kapuk, a szociális igazságosság, Goethe klasszicizmusa zárt burkának felhasadása található, az ősnövény gondolatától a nyomorra meredő szemig.
A „világűrszélvihar” szó egy súlyos és veszélyes, tettre kész, új pantheizmus szava, Rilke szava, mely egy 21. század eleji szövegben található. E könyv írásaiban sok a világűrszélviharhoz hasonló szó, mondat, melyeket nem mindig jeleztem idézetként. Böcklin, Blake, de César és – horribile dictu – Max Ernst és Bergman is közel áll hozzám, de Italo Calvino, Umberto Eco és Babits Mihály is. Sorolhatnám a neveket, akik életem elágazó ösvényein új hangulatokat, ismerős elemeket adtak ahhoz a tájhoz, környezethez, amelyben haladva éltem. Persze én is úgy járok majd, mint az egyszeri kínai festő, aki a császár parancsára olyan képet festett,, mint a valóság. Ez azzal a kockázattal jár, hogy a császár nem találja a képet a valósággal egyenértékűnek, leütik a fejét. A császár nemet mondott. A festő így válaszolt: „Kár!” – és belépett a képbe.
Elindult a festett úton a festett dombon fölfelé és eltűnt a domb túlsó oldalán. Nem látta többé senki.

Makovecz Imre: Írások, 1989