MTA, Budapest, 2010, Szerk.: Papp Gábor György

Szöveg: Velladics Márta

Nevéhez és múltjához méltó, reprezentatív könyvet jelentetett meg az MTA Művészettörténeti Kutató Intézete. A jelenleg az Akadémia használatában lévő épületek történetét bemutató kötetet szerkesztette, és a történeti bevezetőt is Papp Gábor György művészettörténész írta. A szócikkek szerzői a Művészettörténeti Kutató Intézet jeles kutatói (Dávid Ferenc, Galavics Géza, Sisa József, Szentesi Edit) mellett más MTA Intézetek munkatársai, illetve a magyar építészettörténet különböző műhelyeinek képviselői (Építészeti Múzeum: Prakfalvi Endre, Ritoók Pál; Hild-Ybl Alapítvány: Kemény Mária; KÖH: G. Lászay Judit, Lővei Pál), a szóban forgó épületek létrejöttének időszakával/korszakával foglalkozó művészettörténészek, akik pályafutásuk során nemcsak munkahelyként, de kutatási témaként is kapcsolatba kerültek a bemutatott épületekkel.
A kötet létrehozóinak célja – német és osztrák példák alapján – egy intézmény köré rendezett topográfia életre hívása volt. E rendezési elv alapján választották ki azt a harminc objektumot, melyek leginkább reprezentálják az Akadémia történetét, korábbi ingatlanjaival való kapcsolatát, jelenlegi feladatait, a magyar kultúrához és művészethez való viszonyát, azt az esztétikai nívót, amit maga is képvisel. Tulajdonképpen ezt a sokoldalú és mindig változó viszonyt vázolja fel és értelmezi az intézmény történetébe ágyazva Papp Gábor György bevezetője. 1825-ben, Széchenyi István felajánlása után, a Tudós Társaság tevékenysége Pozsonyhoz kötődött, majd a királyi jóváhagyást (1831) követően Pesten Teleki József Szervita téri házában, később Deron Antal a mai Széchenyi István (Roosevelt) téri házának néhány szobájában intézték a hivatali teendőket. Az alapítók felajánlása mellett hazafiúi adakozásokból működött a Társaság. 1858-ban Sina Simon bőkezű adománya teremtette meg az önálló székház építésének lehetőségét. Friedrich August Stüler, berlini építész tervei alapján 1865-re készült el az Akadémia palotája. Az első világháborút követően állami segélyekből, gyűjtésekből élt az intézmény, mely nagyban veszélyeztette függetlenségét. Ezt a bizonytalan helyzetet szüntette meg Vigyázó Ferenc hagyatéka, aki teljes vagyonát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. A második világháborút követően kénytelen volt megválni ingatlanaitól, és ezzel az oly nehezen megszerzett függetlenségétől is. 1949-ben szovjet mintára létrejött az a kutatóintézeti hálózattal kistafírozott intézmény, melynek harminc, építészetileg legkiemelkedőbb épületét veszi sorra e kötet. Az egyes szócikkek nem követik a szigorúan vett topográfia kritériumait, a meghatározott elvek mentén való szövegtagolást (épületleírás, építéstörténet, források, ábrázolások, irodalom stb.), hanem – talán a nagyközönség számára befogadhatóbb módon – összefüggő egészben mutatják be az épületet, annak történetét, kiemelkedő értékeit.
A Vörösmartytól vett idézet azon túl, hogy a verset az Akadémia könyvtárának 1844-es megnyitása ihlette, jelzés. Jelzés, hogy van még tennivaló. Vannak még épületek, melyek egykor az MTA tulajdonát képezték, s 1949 után, de különösen a rendszerváltást követően méltatlan körülmények között várják a végső pusztulást (pl. Abony, Vigyázó-kastély). Talán egyszer az Akadémia felvállalja azt a missziót, hogy az egykor hosszabb-rövidebb ideig a tulajdonában volt építményeket is sorra veszi, bemutatja. Ezzel a gesztussal tiszteleghetünk azok előtt – egyben elszámolhatunk feléjük –, akik áldoztak a tudomány oltárán, vagyonukat részben vagy egészben az Akadémiára hagyva, és ebben az esetben, ha az épület nem is, de legalább egy dokumentáció fennmarad a jövő nemzedékek számára.