Kontemplatív terek napjaink templomépítészetében – I.

Szöveg: Katona Vilmos

Az alábbi tanulmány alapját képző előadás a 9. Szakrális Építész-Belsőépítész Konferencián 2015. szeptember 22-én, a FUGA-ban hangzott el. Az Ars Sacra rendezvénysorozat több tudományterületet érintő eseményét Fekete György MMA elnök és Sáros László György MÉSZ elnök köszöntője nyitotta, az előadók között volt Jelenits István piarista paptanárt, Ferkai Tibor írót és Schneller István építész-urbanista is. A konferencia mottója a csend volt.

„A csend nem csupán a természet hangja, hanem a lélek legbenső szükséglete.” (Tatiosz)

A megismerés vágya mélyen gyökerező emberi kívánság. Bár igen jól körülhatárolt viszonyrendszerek között bontakozik ki, olyan képességeket mozgósít, melyek feladata, hogy jelt adjanak az érzékeken túli világról. E távoli valóság az érzékek felfüggesztése révén éppúgy része lehet az imának és a szemlélődésnek, mint az emberek között végzett mindennapi tevékenységeknek. A csend nemcsak a hangok és külső zajok hiánya, hanem összekötő kapocs is a tettek, szavak és gondolatok határmezsgyéin. A csendnek helye van az emberi test és lélek alakját felvevő épületben: a küszöb megállásra késztet, az előtér felkészít a találkozás pillanatára, a nyílások üressége pedig kapcsolatot teremt a külvilág és az enteriőr között. A csend nemcsak az épületelemek határán és a terek funkcionális válaszvonalainál bújik meg, hanem a ház lényegében is: fizikai matériájában és az őt formáló szellemi tényezőkben, amelyeknek befoglaló edénye lesz.
Az edény hasonlata persze csak megközelítőleg írja le azt a mindenre kiterjedő befoglaló-szerepet, amely kellőképp csak az egzisztencialista művészetfilozófiában körvonalazódott. Martin Heideggernél a fűszisz, a föld az, amely óv és elrejt, „amire és amiben az ember lakozását alapozza”; „a föld az, ahová a kibomlás minden kibomlót mint olyant visszamenekít”. Ezt a valamit tehát csak feltételesen nevezhetjük anyagnak, hiszen nem az arisztotelészi kategóriát (hülé), de nem is a szilárdságtani törvényeknek engedelmeskedő, atomokból felépülő anyagot értjük alatta, hanem inkább egy elvont közeget, amely magában hordozza és világra hozza a létező dolgokat. E közeg mélyén csend van, így minden épület, melyet ebből az anyagból építettek, végső soron a csendbe burkolózik.
Az anyag csendje minden ház közös tulajdonsága, függetlenül attól, hogy a konkrét épület mennyire irányítja rá vagy vonja el róla a figyelmet. Az épületeknek emellett további lényeges tulajdonságaik is vannak, melyek révén eleget tesznek rendeltetésüknek, és amelyek nélkül azonosításuk teljesen informálissá válna. Egy templom esetében e két tulajdonság a távolság és a megnyílás.