Vissza a valós életbe – Élőkép társulat

Az Élőkép Társulat jó két éve ezelőtt, a Trafóban mutatta be Lepkévé válás – Konspiráció szokatlan, bekategorizálhatatlan előadását. Nem egyszerűen ez a játék szokatlan egy, alapvetően (nagyrészt) színpadi-előadóművészeti produkciókkal jelentkező műhely oeuvre-jében. Maga az Élőkép, ez a szerteágazó munkásságával komoly figyelmet kivívott csoportosulás is rendhagyó a maga itthoni mozgásterében. Sokrétű kísérleteik, az együttes égisze alatt egyesülő, teremtő energiák, elmozdulási irányok (köztük egy markáns, építészeti-tértervezői), és, elsősorban az ezek nyomán létrejött munkák-alkotások teszik tökéletesen hasonlíthatatlanná ezt a társaságot.

Az Élőkép rendhagyó (Kiscelli romtemplom, a Magyar Cirkusz és Varieté telepének hippodroma), vagy éppen bejáratott helyszíneken (Gödör Klub, Trafó) létrehozott munkái szokatlan és mélyre hatoló élményekkel gazdagítják a nézőket.

Nehéz általánosságban beszélni az Élőkép művészetéről: a Terebessy Tóbiás és Bérczi Zsófia létrehozta Lepkévé válás, emblematikus, a térrel roppant fantáziával foglalkozó munka. A bemutatón Graz, a 2002-es EKF emblematikus, új épületei jutottak eszembe néhány perc múltán: Peter Cook és Colin Fournier Kunsthausa, Vito Acconci Mura-szigete…

A játék terét elasztikus, az emberi belsőt idéző felülettel „bélelték ki”: a kifeszített, rugalmas vászonagyagból kialakított, zsebekkel, mélyedésekkel, erszényekkel tagolt tér organikus szépségével nem csupán az éles, szögletes, funkcionalista tér-részleteket takarta el, hanem lágy, sejtelmes, játékos közeget is teremtett e hangsúlyozottan „embermentes” játék számára.

E „meta-tudományos” alkotás, egyfajta teremtéstörténet, evolúciós alter-mese emberi és állati térfeleit állította egymás mellé, egymással szembe. Színházi produkciót láttunk, melyben az emberi test a maga teljességében, felismerhetőségében, jellegzetességében soha, egyetlen egyszer sem jelent meg. Éppen ezért anakronisztikus „nyolcszereplős műről” beszélni, hiszen itt, ebben az esetben, szerepek híján ez csak statisztikai adat. A műben fellépők a tér életre keltői, megmozdítói, alakítói voltak: hepe-hupák, púpok, forgatók, emelők, elasztikus jelmezekben színre lépő zoomorf objektumok, tárgyak, tengelyek, mozduló falak…

Az impozáns méretű, gyönyörűen világított térben ők, nyolcan varázsoltak: általuk elevenedett meg az „élettelen anyag”. A sci-fik világát idéző, révületbe ejtő terek, formák, felületek kis költségvetésű, a legszemkápráztatóbb számítógépes animációkat prózai eszközökkel beérő, meghaladó, a maguk kivételes, kézművesi vizuális fantáziáját, s nem mega-büdzsét használó alkotók tehetségét dicsérték.

A cseppenés, tágulás, megnyúlás, húzódás képei, megdermedő folyamat-ábrái az organikus formákkal a legmerészebben játszó építészeti alkotások párhozamai voltak a Trafó színpadán. A vetített képek, a háromdimenziós térformák eleganciája, fülledt varázsa, sejtelmessége egyszerre idézett elektromos mikrószkóppal megpillantható, miniatűr természeti tájakat, belső szerveket és nyújtott valamiféle nehezen megfogható korélményt. A natúra felé forduló ember laikus és mélységes érdeklődését, visszatalálási vágyát, a derékszögektől, vízszintesektől, függőlegesektől való menekülést.

A tér magasában húzódó, hatalmas, elasztikus csőben mozgó, olykor fényforrásként is fellépő alakok, mint endoszkóp érzékenyen tudósító feje, láthatóvá tett, idegi ingerület, érben futó vérsejt haladtak át szűkös terükön. A természet motívumai, a bizarr, mélytengeri lények, vagy a legegyszerűbb létformák, egysejtűek építészeket is megihlető alakzatai jelentek meg sorra e játékban, mely olykor mintha egy megelevenedő, épített tér, élő falak, élő bútorok, élő fényforrások bizarr kalandjait mesélte volna el. E hatalmas, mozgó, lélegző, pulzáló szcéna, emberekkel működő, embermentes miliő az úgynevezett látványszínház legizgalmasabb hazai produkciójának minősíthető, s nem pusztán az utolsó évek – meglehetősen gyér – termését nézve. Különleges utópia ez, lebilincselő mese, messze túl a színház határvonalain.

Halász Tamás