Átadták a felújított emlékhelyet – Nemzeti Örökség Intézete, Kerepesi temető

Építész: Gerster Kálmán, 1909
Szöveg: Szegő György
Fotók: Sebestyén László, Kapusi Zoltán – NÖRI

A Kossuth-mauzóleum építése és sorsa, tágabb értelemben a Kerepesi temető drámai átalakulásai tanulságos mikrotörténelem. Látható benne, hogyan gazdálkodtak nemzeti értékeinkkel a politikai és a kapcsolt kulturális lobbik az utolsó százötven évben. A Kossuth-mauzóleum eddig olyan ereklyénk volt, melynek viszontagságai emblematikus módon tükrözték a honi – általában békétlen – közállapotokat. Most a megújítás egy reménybeli fordulat hírnöke, jó példája lehet.
1894. április elsején – tíz nappal halála után – „minden idők legteátrálisabb magyarországi temetése volt Kossuth Lajosé. A szertartást Ferenc József tiltása miatt nem lehetett állami gyászként celebrálni. Az állami hivatalnokok, a klérus és a katonatisztek „legjobb esetben is csak magánemberként” vehettek részt a főváros által szervezett eseményen. Kossuth, a reformkor motorja, a szabadságharc nagy államférfija, csak a „főváros díszpolgáraként” lehetett közszereplő – Wekerle Sándor miniszterelnök csupán a háttérből segíthette az ünnepélyes lebonyolítást. A főváros birtokában volt a Kerepesi temető, amelyet még 1885-ben dísztemetővé nyilvánítottak és előírták, hogy ingyenes díszsírhely illesse meg az arra érdemeseket. Ezzel megindult a hely panteonizációja – 1894-ben már itt nyugodtak pl. Arany János, Batthyány Lajos és Deák Ferenc hamvai.
Deák Ferenc mauzóleumát ugyanaz a Gerster Kálmán építhette fel 1887-ben, aki majd az 1900-ban kiírt Kossuth-mauzóleum pályázatát is elnyerte, majd megépítette. Óriási botrányt okozott a pályázat 1902-es eredményhirdetése, ahol a klasszicista Gerster-tervet az ikonográfiai-egyházi szimbólumok nevében éppúgy „szétszedték”, mint Lajta Bélának Telcs Edével és Tóth Istvánnal tervezett II. díjas „boglyakupolás” munkáját. A klasszikus értékek és a „moderneket” dicsőítő táborok vitatkoztak: „nyugodt tervezésű” sírbolt és „pogány magyar” jelvényekkel ellátott, mozgósító erejű architektúra és jelképrendszer álltak harcban. Lajta mellett – nem mellesleg – Lechner Ödön is kiállt, de a nem is rejtett valódi konfliktus mögött a politikum munkált.