Hantaï Simon monografikus albumához (1-2) – Kálmán Makláry Fine Arts

Szöveg: Szegő György

Az idén Hantaï Simonnak májustól szeptemberig látható retrospektív tárlatot rendezett a Centre Pompidou (lásd MÉ 2013/4). 1976 után újra itt mutatják be egyre jelentősebb hatású munkásságát. Most 130 nagyméretű képe látható – igazolva a sejtést, hogy az 1949-től Párizsban alkotó-rejtőzködő Hantaï a 20. század európai festészetének kimagasló, önálló utat járó alakja volt. Pliage-képei láttán nehéz eldönteni, hogy a 70-es, 80-as évek architektúrája formálta-e háromdimenziós festészetét, vagy fordítva. Erre is keresem most a választ.

A Makláry Kálmán galériája által kiadott, a párizsi kiállítás megnyitójára időzített, háromnyelvű (angol, francia, magyar), több mint reprezentatív kétkötetes katalógus (300, ill. 380 oldal) a festő pályáját, a festészet keretei között maradó, de egy annak határait feszegető experimentális alkotót láttat. Alább a tanulmányok szerzőjének, Berecz Ágnesnek mű- és korszakelemzését szeretném értelmezni, de emellett jelezni kívánom a pálya lehetséges építészeti kapcsolatait is.
A Pompidou-kiállítás szuperlatívuszaihoz és a festő jelentőségéhez egyszerre méltó a kettős album. A precíz reprodukciókat fotósok nemzetközi csapata készítette, az egységes hatást adó képfeldolgozás Bátyik Attila, a funkcionális és szép tipográfia Bárd Johanna munkája. A két tekintélyes kötet maga műfajában a magyar könyvkiadás eddig nem látott csúcsminősége. A tanulmányokat a Párizsban és New Yorkban tudományos fokozatot szerző és ott oktató Berecz Ágnes művészettörténész jegyzi. Az első kötet az 1949-1959, a második az 1960-2011 közötti időszakok Hantaï munkásságának szinte tudományos nyomozáson és az adatok szakszerű, ugyanakkor beleérző megközelítésén alapuló kibontása. Az első kötet a festő mentoraihoz, előbb a szürrealizmus pápájához, André Bretonhoz, majd a Bretonnal élesen szembenálló Georges Mathieu-höz kapcsolódó alkotói korszakot elemzi. A második pedig a 60-as években saját festészetként kifejlesztett pliage-t, ennek a textilhajtogatás és a batik technika metszéspontján felragyogó térbeli festészetnek a kísérletét méltatja. Ám a kínálkozó építészeti vonatkozások nélkül.
Éppen utóbbi témáról, a szürrealizmus és az architektúra lehetséges áthatásán a 80-as évek elején gondolkodva a MÉ-ben megjelent egy esszém,1 amelyben vázoltam a klasszikus modernizmussal szakító építészet akkori kortárs művészethez és a klasszikus izmusokhoz köthető lehetséges képzőművészeti forrásait. Most Berecz szinte időutazásként prezentálja a 20. század közepe, utolsó harmada legfontosabb párizsi műtörténéseit is. Hantaït és Reigl Juditot – a Makláry Galéria által preferált párizsi emigráns magyar művészeket – bemutató, ugyancsak szenzációs előadását a YouTube-on is meghallgattam a reprodukciók és a szöveg értelmében makrofotókon kiemelt részletek mellé. A kötetekkel együtt ez most nemcsak a két festő képeit segített megközelíteni, de Berecz Ágnes tanulmányát olvasva megvilágosodásként élhettem át fenti dolgozatom témájában a fehér foltok eltűnését.