Szöveg: Zeke Gyula
Fotók: Oláh Gergely

Most, hogy e sorok írásába fogok, úgy vagyok, mint ama kamasz a Fürdésben – szegény kisgyermek! – mélyen a víz alatt. Nem tanultam, pedig tanulnom kellett és lehetett volna a maga és a magam idejében. Még ugyan élek, s talán fogok is még eleget ahhoz, hogy pótoljam a mulasztásomat, ám tudom valahonnét bizonyosan, hogy nem fogom megtenni ezt. Megmaradok barbárnak Pannonia földjén, aki ismeri ugyan a betűket, elolvas és le is fordít néhány egyszerű feliratot, ám megdermed a CAVE CANEM bűvöletében. És mégis, ámulatban és félelemben is egyre bizonyosabban tudom, Pannonia Inferior – Pokoli Pánföld! – lakója vagyok. Hogy is ne csodálnám a fővárosomat: Aquincumot. Pontosabban és újabb kori hajlamaimnál fogva kicsit inkább: a Polgárvárost, jóllehet a canabae lakosa vagyok, és a tekintetem naponta fürdetem a légiós tábor nagyfürdőjének kövein, amint szellemi árucsere végett az Árpád hídon át a Barbaricumba távozom. Mert minden kőnél inkább emlékeznek a sejtjeim, és a kettős spirál szédítő emléklépcsőin naponta közlekedem. Nem az egyes villamos kereke döng alattam, de a valahai hajóhíd deszkái ringanak, nem az új világ erői fújják a szelet, de az ezer évek óta szédelgő Aiolosz, a fülemben nem a digitális univerzum hangjai szólnak, de Aelia Sabina orgonamuzsikájának futamai, és Óbuda népét sem látom másnak, mint Caracalla rendelete óta hánykódó, nyomott sokaságnak, amelyet nem boldogít a szabadság. Óhajtom ezért csupán, bár hallanák és látnák mások is, amit én, s bár kiköthetnénk néha ugyanabban a révületben. E látást és hallást kívánom élesíteni az itt hozott képekkel és a hozzájuk írt szövegekkel, mert az élet idő, s így becsesebb javunk az időnél nem lehet.

A 3. század végének aquincumi polgára már egy kétszáz éves városban élhetett, épp mint mi mostanában Budapesten, már ha Aquincum Polgárvárosa kiépülésének kezdetét az első század utolsó negyedére, Budapestét pedig a reformkorra tesszük. Sorozatunk nyitányaképp ezt a képeslapot küldöm hát el sóvárgó tisztelettel akkor élt valahai várostársaimnak, mert ők voltak az utolsók, akik teljes fényében látták Pannonia Inferior fővárosát, s mert a megelőző idők betörései és pusztítása után jórészt ennek a többször újjáépített városnak a romjai maradtak ránk. Elmondom, mit látnának rajta, ha ezerhét és félszáz éve elhamvadt szemeik újra fényre nyílnának, mert e nélkül azt sem tudnák, merre járnak. Nézzék csak, városuk maradékának visszaépített faldarabkája mögött zöld fácska áll, balra tőle az a vasdarab megszelídítette Jupiter villámát, s így éjjel is megvilágítja a forró, őrült utat, az a piros-fehér kockás díszű óriás torony pedig egy hatalmas hypocaustum kéménye, mellyel most a városukra mászott esztelen lakómasztodon összes üregét fűteni lehet. Tűzoltó collegiumuk orgonájából – lássák – szobor lett, a múltjuk maradék tárgyait pedig 2008 óta őrzi ez a merész múzeumépület, melyen bizonyára felismerik középületeik java részének elmaradhatatlan tympanonjait. Ezt a képet küldhetem nekik a városuk mai kapujáról 2016-ból, lapos kép, mondhatnák egy magyarul angyali mókával beszélő holland barátom szavával, aki a képeslapot nevezte így a múltkor a Bambiban, és igazuk lenne, hisz ők még látták ezerhétszáz s egynehány éve elhamvadt szemeikkel ama „legfénylőbb várost”.

Mint oly sok budapesti gyermek, akit a szülei a Rómaira, vagy a csillaghegyi strandra vittek forró nyári vasárnapokon, én is a HÉV ablakára tapasztottam arcomat, valahányszor elhaladt haragzöld szerelvényeivel a romváros mellett. Képzeletemet ilyenkor messze ragadta a hév, s kivált, ha erre a megmaradt szobasarokra néztem, mert annak véltem, amit láttam. Kicsikét bosszankodtam is mindig, hogy ha ez a rész ilyen épen maradt, hát miért nem hagyták meg már az egész házat azok a nem tudtam kik, akik a rómaiak óta laktak benne, hiszen ez nekik maguknak is érdekükben állt volna. Felső tagozatos általános iskolai tanulmányaim során azután értesültem róla, hogy a rómaiak aquincumi távozása és a mi megjelenésünk között legszerényebben számítva is félezer esztendő telt el, ami már elegendő magyarázatul szolgált a szobasarok állapotára nézve. Az, hogy egy valahai épületrész szakszerű visszaépítéséről van szó, csupán az első önálló múzeumlátogatásom során lett világossá előttem, ha igaz, valamikor 1972-ben, s hogy nem lakó-, s még csak nem is fedett térrészt láthatok, hanem a valahai forum szabad terének egyik sarokfalát, csak most tudtam meg. Egykori tévedésemben, ebben bizonyos vagyok, ma is sokan osztoznak mindenféle korosztályból a Római, avagy a csillaghegyi strand felé menet. Örömmel újságolom hát nekik, hogy a visszaépített sarokfal párkánykövei – melyek közül egy asztalmagasságba emelve is látható a képen – valódiak, s úgy másfélezer éves föld alatti pihenő után foglalták el újra helyüket a magasban.

A nagy közfürdő fűtőterében (hypocaustum) vagyunk, példás melegben, szárazon. Nem kellett aggódnunk fotós barátommal, sem a gőz, sem a víz nem önthetett el bennünket, ráérősen szemlélődhettünk. Némi aggodalom nem is ott, a számomra delejes helyszínen szállt meg, inkább utóbb, az írásra készülvén, amikor a szakirodalmat lapozgattam. Több felvételt is találni a helyről különféle kötetekben, ám véletlen sem akad köztük kettő, amelyek nagyjából egyforma állapotban mutatnák az itt is látható részt. (Nézzenek rá például Kaba Melinda 1963-as, Aquincum emlékei című kötetének címlapjára…) Persze tudom a leckét, a kiásott múltnak nincs szemlélettől, szakmai technikáktól és az (újra)telő időtől független érvényes formája, mégis megdöbbentett, hogy az eltelt bő félszázad során az egyszerűségükben is érgörcsoldón szép, egy tömbből faragott tartóoszlopok fele eltűnt. Nem akartam, de mégiscsak eszembe jutott így Salvatore Nappo magyarul is olvasható könyvének (Pompeji, az eltemetett város, Budapest, 1998, 6-7. p.) egyik bevezető mondata: „Éppen 250 éve keltette életre az első csákányütés a vastag hamu- és törmelékréteg alatt szunnyadó várost, egyszersmind elindítva lassú, de biztos pusztulását.” Aquincumunk épp csak meglelte majdani helyét Pannoniában, amikor a Vezúv i. sz. 79-ben néhány óra alatt betemette Pompejit, s feltárástörténetének viszonylagos későisége révén is némi előnyt élvez a kihűlt hamuban és lávában ránk maradt várossal szemben. Valami nagy nyugalomra, attól tartok, túl sok okunk még sincs.

A jó fotósnak nem pusztán megragadja a szemét (vagy inkább: a képzeletét) egy látvány, de eléri vele felvétele szemlélőjének a szemét is. A képnéző (épp mint az olvasó) így szükségképpen társszerzővé is válik, cinkossá a pillanat kifeszítésében, vagy legalább a kérlelhetetlen idő lassításában. Mivel Önök itt fekete-fehérbe fordítva látják a fotót, fel kell hívnom a figyelmüket két piros csíkra, már ha képi emlékezetük nem színezné önkéntelen is meggypirosra az Esztergomba tartó vonatot, s alant a fürdő falában narancssárgába hajló tompa pirosra azt a jellegzetes maltercsíkot, mellyel a régészek az eredetiben megmaradt falrészt szokták elkülöníteni a ráépített toldástól, amely az aquincumi romok esetében – a helyben szétszóródott eredeti kövek felhasználása okán – szinte visszaépítésnek tekinthető. Az alvadt vérszín maltercsík és fölötte a meggypiros szerelvény így együtt jól láthatólag történelmi szintjelzők is, melyek aquincumi időnk egymásra rétegződését mutatják. (Van még följebb, csak az nem látszik a képen, a repülők kerozin-salakjának fagyott, alkonyi bíbora, s még föntebb a kóborló szondák esti íve, amely naponta eszünkbe idézi, hogy nemsokára el kell hagynunk a Földet.) Szeretném hinni, hogy az izzasztó gőzfürdő (laconicum) fűtőterének vaskos, égetett fedőlapjai eredetiek, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Ha igen, mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy jól bírják az idő(járás) viszontagságait.

Szeptemberi utunk képeinek e másik párhuzamosa ismét eszembe idézte a középiskolai matematika órák legtalányosabb tételét, az egyetlen egyet, mondhatom, amely komolyan elgondolkodtatott, s amely föloldotta bennem a tárgy iránti teljes elutasítás hidegét: hogy tudniillik e párhuzamosok – sőt, a geometria minden párhuzamosa – a végtelenben találkoznak. Mi lehet az oka, tépelődtem, hogy a tanárom, és a vele szolidáris szakmája összes képviselője, akik egyébként jottányit sem engedtek a kétszer kettő négyből, ilyet mondanak. Nos, a választ azóta sem tudom, ám az itt látható felvétel rávilágított a képzeletem szegénységére. Elindultam ugyanis én ama párhuzamosok mentén gondolatban annak idején, ám a végtelenségig érthető okokból nem követhettem őket, csupán egy darabig, persze hogy nem láttam, közelítenek-e egymáshoz legalább egy hangyányit. Ezért kivételes lelet az itt látható felvétel, amelyen szemügyre vehetünk egy párhuzamost – a szakirodalomban több helyütt tárgyalt észak-déli főutat szegélyező boltsor kőküszöbeinek vájatait, ezekben gördültek záráskor a deszkák –, amelynek vonalai több mint 1800 éve indultak el a végtelenbe tartó nagy útra. Nos, attól még ugyan messze vannak, ám máris megállapíthatjuk, hogy kissé megszédültek a görbülő aquincumi téridőben. A hatalmas kőtömböket egy ideje ráadásul nyolc sáv vad forgalma és a HÉV kerékcsattogása zaklatja szakadatlan. Kopásuk, zuzmósodásuk azonban oly szelíd és szemet kápráztató, hogy fölöttük állván elfeledkezünk a geometriáról.

Középütt a húscsarnok (macellum) díszkútját látjuk, amelynek vize a megvett húsáru lemosására is szolgált (talán élőhalak is úszkáltak benne) – olvashattuk a korábbi szakirodalomban. Az újabb kutatások azonban kiderítették, hogy a visszaépített romjaiban is ellenállhatatlan bájt sugárzó kör alapú építményben a hivatalos súlyokat és mértékegységeket őrizték. Körötte a valahai üzletek alapfalai, s a mai ember számára megemelhetetlen küszöbkövek itt is eredetiek, miként a baloldalt látható oszlop is, melynek mindössze az alsó fele szorult betonpótlásra. Az évszázadokon át nyüzsgő, egykor oszlopsor szegélyezte belső udvar (peristylium) füvére – látják – néhány évtizede a múzeum kertészei déli díszfenyőket telepítettek, amelyek keletnek dőltek a (jelek szerint) kitartón fújó nyugati szélben. Írhatnám könnyű kézzel, hogy bizonyára ez a hazai arcoknak nehezen viselhető szél sodorta mostanában ismét Kelet felé komp-országot s vele annak fővárosát, amelynek a lakói mintha elfelejtették volna, hogy hová születtek. Írhatnám, de csak nehéz kézzel tudom leírni ezt. Sokkal több kedvem van csendben méltányolni annak az immár négy-öt régész nemzedéknek az ásatásait és szellemi erőfeszítéseit – Schönwiesner Istvántól Torma Károlyon, Kuzsinszky Bálinton, Nagy Lajoson, Szilágyi Jánoson, Nagy Tiboron, Póczy Klárán és másokon át a maiakig – akik szívós munkával feltárták és megírták nekünk Aquincumot Pannoniában, a rómaiaktól kapott, és a később érkezettek jogán birtokolt kétezer éves városunkat. Ők tehetnek róla a legkevésbé, ha nem látjuk és tudjuk, hogy mit adtak a kezünkbe.

Ismét a föntebb említett észak-déli irányú főutcán állunk, a boltsor túloldalán. A valahai pompás oszlopsorra ma ez az egyetlen darab emlékeztet, s persze ezt is betonprotézis segíti állásában. A múltat valamelyest vissza kell építeni, ez elkerülhetetlen, kiásott állapotban a romok és a tárgyi maradványok csak a régészek számára érdekesek és beszédesek. Ez az egy szál magában álló oszlop ráadásul hitelesebb és eredetibb, mint mondjuk a híres knósszoszi festett oszlopok, amelyek a világ milliós turista seregét ejtik át és vonzzák magukhoz évről-évre. Hiszen ott áll, ahol annak idején állt, és a zikkurat-szerű talapzata is a régi. Már sosem láthatjuk, de a szakember analógiák alapján bizonyára megmondaná, milyen főt viselt, s milyen kőelemeket tartott, mi mindehhez csupán a képzeletünket mozgósíthatjuk. Fotós barátom mindenesetre az árnyékába feküdt. Látják, ezért sugárzik a tetején ártatlan sejtelemmel a Nap, amely fölnevelte a Földet, vizet fakasztott belőle, és a vízben lényeket, melyek az oszlop – s nem mellesleg: az egész ókori világ fő – építőanyagául szolgáló a mészkőtömegeket építették meg évmilliókon át szorongó testükből. Megérdemli hát, hogy vele koronázzuk meg ezt az árvaságában is méltóságteljes oszlopot, melyet annak idején Aquincum lakói is simítottak a tenyerükkel és a szemükkel.

Aquincumi munka-utunk során a szabadtéri anyagban az itt is látható kőalakzat volt az egyetlen, amelyre nem emlékeztem, amelyre nem számítottam, s amely a keresetlen szépségével mindenestől levett a lábamról. Mert vártam a síremlékekre, az oszlopokra, a szegélykövekre, a különféle szobrokra és töredékekre, oltárkövekre és szarkofágokra, mozaikokra és párkányokra, járókövekre és határjelzőkre, égetett téglákra és cserepekre, de ezekre a káprázatos nyílttéri víznyelőkre nem, ami bizonyára csupán azt jelenti, hogy annak idején nem volt szemem rájuk. A csatornafedél elnevezés félrevezető, s csak azért éltem vele, hogy a figyelmüket a funkció felől ragadjam meg. Félrevezető, hisz a modern kori minták alapján a képzeletünkben egy kör alakú fémtárgy jelenik meg, míg itt egy tiszta funkcionalitásában is organikus allúziót keltő faragott kőelem fekszik előttünk. Amint megláttam, elragadtatásomban nyomban négyszirmú víznyelőnek neveztem el, ami termékenynek bizonyult, mert a szabadtéri kőanyagban kiemelt helyzetekben továbbiakat is találni, amelyek olykor három, más esetben hat szirommal is rendelkeznek. Az én szememben ezek is azok közé az építészeti elemek közé tartoznak, amelyek „a célszerűség követelményein túlmenő díszítéseikkel szintén emelték a város fényét.” (Szilágyi János: Aquincum. Budapest, 1956, 31. p.)

Ezúton köszönöm meg Láng Orsolyának, a BTM Aquincumi Múzeuma igazgatójának, hogy a szövegeket elolvasta s néhány tévedésre és hiányosságra felhívta a figyelmemet. (Z. Gy.)