Makovecz – Organikus építészeti útikönyv. Serdian Kiadó, 2011, szerkesztette: Dénes György

Szöveg / text: Haba Péter

Az építészeti útikönyv műfaja az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon is gyökeret vert – emlékezzünk csak a 20. század budapesti és vidéki építészetén végigvezető kötetekre (6Bt Kiadó, 1997 és 2002) vagy a Kortárs magyar építészeti kalauz című könyvre (Vertigo, 2001).

A legfrissebb példa azonban nem valamely időintervallum legjelesebb műveit igyekszik kimazsolázni az utazó segítségére, hanem egy építészeti iskola, a magyar organikusok „Kárpát-medencéjét” mutatja meg, régiók szerint. Minthogy a könyv a nemrég elhunyt Makovecz Imre emlékét is szolgálja, mindenütt az ő művei állnak a középpontban. Míg az ő épületei – úgy tűnik – kivétel nélkül bekerültek a kötetbe, addig a többiek, az organikus iskolához tartozó tervezők munkái már szelektáltan és mindig mesterük művei után szerepelnek. Érdekes, ahogy ezzel a könyv a földrajzi felosztás mellett bizonyos értelemben a „mester” és a köré szerveződő tanítványok és pályatársak közösségi struktúráját is leképezi. Érdekes az is, hogy bár a könyv a műfaj természetéből eredően csak rövid impulzusokat ad a kiválasztott épületekről, s mellőzi az organikus építészetet bemutató kísérőtanulmányt, az olvasó számára – ha képes a rejtettebb kötelékeket is felfedezni – meglepően sokat elárul e sajátos tervezői közösség történetéről, gondolkodásáról, belső irányzatairól, a jellemző alkotói stratégiákról s a mester, Makovecz Imre és a tanítványok és pályatársak közötti bonyolult viszonyok szövedékéről. Mindezt úgy teszi, hogy közben „háttérbe vonul”, nem akarja egy mindenáron előre meghatározott útra terelni az olvasót, nem akar mindent az organikus iskola eszmerendszerének aspektusából láttatni, inkább a lényeges információkra szorítkozva meghagyja számára a szerteágazó értelmezési lehetőségeket. Például tanulságos áttekinteni a bemutatott épületek regionális megoszlását a Kárpát-medence területén. Bizonyos térségekben, így néhány kelet-magyarországi városban, Zalában, a Dél-Dunántúlon, Székelyföldön sűrűsödnek, másutt megritkulnak az organikus épületek. Ennek a jelenségnek persze olyan ismert okai vannak, melyek az organikus iskola kialakulásával, társadalmi és politikai kapcsolataival, s kulturális preferenciáival függnek össze, de az, hogy a kötet mindezt átfogóan, „egyetlen lélegzettel” tárja elénk, egyben új értelmezési szempontokra is felhívja a figyelmet. Csak egyet említve: módot ad az összeállítás arra, hogy összehasonlítsuk, az organikus iskola – amely alapelvnek tekinti a lokális építészeti kultúrák iránti érzékenységet – az egyes tájegységek esetében hogyan képes reagálni a helyi sajátosságokra (egyáltalán: mit vélt helyiként felismerni), s azt miként igyekszik összeegyeztetni saját szellemi alapjaival, „a nagy közös gondolattal”. Ez akár az organikus építészet belső természetére, habitusára is rávilágíthat: mennyiben rugalmas, mennyiben tekinti saját alapelveit mindenütt érvényesnek. A tömör, általában csak a főbb információkat közlő kísérőszövegek éppígy bőséges teret engednek az olvasó saját gondolatai kibontakozásának: nem ideologizálnak, nem próbálnak meggyőzni az organikus építészet szellemiségének jelentőségéről, mégsem szorítkoznak csupán a hideg tényekre. Nagyon pontosan, a témával finoman együttmozogva, de az érzelmi és ideológiai hatáskeltést elkerülve utalnak azokra a kiindulópontokra (a megbízó közösségek sajátosságaival, történetével, speciális igényeivel kapcsolatos tervezői hozzáállásra), ihlető forrásokra, elméleti koncepciókra, melyek a tervező számára meghatározóak voltak az adott mű megalkotása során. Így az utazó megkaphatja a támpontokat ahhoz, hogy az épületek formai megoldásait a tervezői elvek felől szemlélhesse, de közben azokat a helyszínen, a szélesebb kontextus ismeretében, higgadtan, a saját szellemi kötődései alapján is átgondolhassa. Mindezek révén összeállíthatja a maga saját képét az organikus építészetről. Ebben segít a könyv designja is: a grafikai elemek pusztán funkcionálisak, csak a könnyű informálódást szolgálják, a kiváló fotók „mögé” vonulnak, s hagyják, hogy azt lássuk, ami lényeges, de ismét csak: hogy magunk lássuk.