Armand Puig Tàrrech: Gaudí és a Sagrada Família
Egy szimbólum értelmezése. Typotex, 2013. 208 oldal

Szöveg: Szegő György

A Typotex kiadó Képfilozófiák sorozatának új kötete belső címlapján szereplő besorolása szerint a könyv „témakör: építészet, művészettörténet”. A templomnak az elmúlt néhány évben „befejezett” főhajója indokolná a kritikai építészeti elemzést, de a kötet valójában Gaudí koncepcióját és a keresztény misztikát interpretálja kortárs nyelven, s mellette értelmezi az építész katalán összefogást kiváltó szociális szerepét. Valamiféle építő mágia titkaiba vezet be, amely titkok felfejtése azonban egyáltalán nem használja az organikusok New Age-esnek tekintett szinkretikus szimbólumkészletét, mivel a szerző 1953-as születésű katolikus pap, a Katalán Teológia professzora.
Az épület Spanyolország leglátogatottabb turista látványossága, de a szerzői koncepció szerint a kötet arra készít fel, hogy a templomba érkező zarándoklatnak tekintse Gaudí „békelátomását”. Bevezetőjében a béke helyi értelmezésére is kitér: országa kimaradt ugyan két világháborúból, de a polgárháború rettenete indokolja a béke apoteózisát. A 2. fejezet Gaudít építészként mutatja be. Nem mellesleg az embert is, aki azt mondta, amikor Európa legnagyobb bazilikája befejezésének kérdésével zaklatták: „az ügyfelemnek nem sietős”. Most a város és az egyház azt tervezi, hogy az épületet – lényegében a még épülő központi tornyot – 2026-ra, az építész halálának centenáriumára befejezi.
A következő fejezetek a tér és az ige kapcsolatát, a kinyilatkoztatás első és második módját – a természetet és a Bibliát – kapcsolja az architektúra értelmező szótárához. Elemzik a hagyomány és a szépség kapcsolatát, s abban az arányok szerepét. A szerző Gaudí nyomán a geometriát Isten műveként, a természet tolmácsaként használja a ház alapvető mértékeinek, felületi rendjének magyarázatához. A számmisztikai elemzés szerint az alapmodul, a 7,5 és a 12 (3-4-5 derékszögű háromszög oldalösszege) szorzata adja a központi torony léptékét, ahol a 90-ből 180 m lesz. E magasságból levezethetők az apszis és a három – a Dicsőség, a Passió, a Születés – homlokzat részarányai. A gondolatmenet a görög és a zsidó-keresztény tradíció 1/7-es 1/8-os eszményi arányainak is megfelelteti a 7,5-es alapegységet, számos példát sorol a 12-es ó- és újtestamentumi kulcsszerepére.
A 6. fejezettől a könyv második felét a niceai és a konstantinápolyi hitvallás szellemében (ez megfelelő mind a keleti, mind a nyugati egyház számára) egyfajta építészeti Biblia Pauperumként magyarázza a házat. De a katolikus Apostoli Hitvallás szerint szöveges imáknak prioritása van. Gaudí koncepciója szerint a Dicsőség főhomlokzatán olvasható a „Hiszek egy…” ima. A tájékozódást segítő ábrák teszik „olvashatóvá”.
A zárófejezetben a bazilikát a Jelenések Könyve szerint új Jeruzsálemként értelmezhetjük, sőt ezt az értelmezést kiterjesztve: az épület mint Katalónia és Európa szentélye nevesíttetik. „Az anyag tisztán, a maga asztrális görbületében tárulkozik majd ki, s ekkor majd a világ végre megsejtheti a Paradicsom alakzatát” – idézi a szerző Gaudít.
Nem tudom, hogy Gaudí a relativitáselméletre (1907/1916) reflektál-e. De a közeli Szt. Kereszt és Szt. Pál Kórháznak (építész: Lluis Domènech i Montaner) – melynek az UNESCO metatudományos központjaként történt műemléki rekonstrukciója most lett kész – az 1920-as évtizedben mintaszerű kórház technológiája és varázslatos díszítőművészete holisztikus példázat. Szépséggel is gyógyítottak. 1997 óta a kórház Világörökség, huszonhét pavilonja a Sagrada Famíliához mérhető architektúra, amely felveti, hogy ha nem tör ki az első háború, Európában is egy Katalóniához hasonló tudományos, szellemtörténeti, szociális út nyílhatott volna. Nem egyedi épületről van szó: Montaner tervezte a Palau de la Musica épületét is, ami 1908-ban az elszegényedő gótikus város lakóit összefogó kórusának épült. De erre a „világi terepre” a kötet már nem tér ki.

Rajzok: Jaume Castro és Raquel Sancho