A Budapesti gettó-emlékfal és a debreceni Holokauszt Emlékhely összehasonlítása

Szöveg: Széplaky Gerda

A fal az emlékmű-építészet egyik leggyakoribb motívuma, amely evidens módon ad helyet az emlékezés verbális és vizuális kifejeződéseinek. A fal-emlékművek gyakorta szoborszerű objektek, melyek egy üres tér közepén magasodnak, lényegük abban áll, hogy végtelenségig egyszerűsített építészeti állítássá redukálva, az architekturális térszervezés bonyolult struktúráit mellőzve, erőteljes emlékezeti és esztétikai hatást váltanak ki.
Ennek a hatásnak fontos mozzanata a benne térbeli üzenetként megjelenő elválasztás gesztusa, minden fal-motívum legalapvetőbb funkciója. A falak révén válik a világ kettéoszthatóvá nemcsak térben, hanem időben is. Egy fal-architektúra attól válik saját „építészeti lényege” szerinti alkotássá, ha nem pusztán médiumként, információközlésre alkalmas felületként lép elénk, hanem a teret megjelölő fizikai tárgyként is. Ilyenkor már nem is puszta megjelölésről van szó, hanem egyenesen a hely átalakításáról, topografikus beavatkozásról, amely egy konkrét teret maradandó módon alakít át a fizikai és szellemi adottságokat illetően. (…)

A Budapesti gettó-emlékfal

Tervező: Sugár Péter
Fotó: Klein Rudolf

A budapesti emlékmű – a térbeli szituációból adódóan – magának a hiánynak a felmutatása. Hiszen a különleges architektúra elsőként az ürességgel szembesít: az utca egyetlen, régóta meglévő foghíj-telkén a szomszédos, többemeletnyi házak közé egy mindössze kerítés magasságú betonfal ékelődik. A fal alapkarakterét a beton szürke tónusa adja, ám a felület monotóniáját megtörik és stilizálják az elmúlás foltjai: először is egy rozsdás vastábla nagy, barna tömbje; másodszor pedig a tábla feletti kisebb foltok, melyeket a felületkezelésre használt rézgálic mérgei kékre és zöldre festettek, s melyek a betonba marva az enyészet hírnökei. A váratlanul felbukkanó fal megállítja a gyanútlan szemlélőt, vizuális látványa valósággal vonzerőt fejt ki rá, mintha magába akarná csalogatni, de nem engedi tovább, ajtó nélküliségével egyenesen tiltja a belépést. A Sugár Péter által tervezett fal-architektúra az egykori gettó kerítésének vonalában épült. Mementóként köztes stádiumot képvisel a klasszikus szobrászati mű és az emlékjel között: egyszerre hordoz narratív tartalmat és szorítkozik a puszta megjelölésre; vizuális-plasztikus effektjei révén egyszerre alapozódik az érzelemkeltésre, és fogalmazza meg elvont módon, a verbálisan kifejezett jelentésre hagyatkozva az „üzenetét”. De a fal nem pusztán sík hordozófelületként ad helyet a szavaknak és a héber motívumokból szerveződő ornamentikának, hanem nyitott dobozként fordul felénk: mintha egy szoba belseje lenne, amelynek intim terébe be lehet lépni – jóllehet az ember a forgalmas utca szenvtelenségében reked. (…)

A debreceni holokauszt emlékhely

Tervező: Nagy Marianna, Kovács Péter, Sugár Péter
Fotó: Bujnovszky Tamás

A debreceni emlékmű kevésbé rétegzett alkotás: a klasszikus emlékmű-építészet hagyományos eszközeivel él, elsődleges hatását a monumentalitásból nyeri. Olyan, akár egy felnagyított sírkő. Megáll előtte az ember, és letaglózza a hatalmas építmény, melyet mozdulatlan, dermedt pillantásával nem is képes teljes egészében átfogni. Elszorul a torka azért is, mert amikor végighordozza tekintetét a 30 méter hosszú, 5 méter magas falon, akkor a neveket szinte véget érhetetlenül, hosszú, tömött sorokban látja maga előtt, és csak néha van a nevek között egy betűk nélküli, rövid szünet – téglalapnyi fekete üresség. Hatezer név, közöttük a hiány alakzatai.
A fal két részre tagozódik: alulról majdnem a „mennyezetig” ér a sötét, grafitszürke felület, melyen a holokauszt debreceni áldozatainak a nevei mellett két ima is olvasható, a Gyászolok Kádisa és a Kel moré – magyarul és héberül. Felette egy vékonyabb sávban a beton nyers, szürke felülete fehérlik, mely az anyag- és színhasználat azonossága révén egybefolyik a konzolos kialakítású tetővel. A két, vizuálisan egybefüggő, de térbeliségében tagolt betonsáv a sötétséggel szemben az égi világ metaforájaként hat. A tetőbe téglalap alakú rések vannak vágva, melyek egyfelől megnyitják az emlékezésnek épített, szoba-hatást keltő „belső teret” immár nemcsak spirituálisan, hanem fizikailag is az égi világ felé. Másfelől ezek a nyílások lehetővé teszik, hogy a nap közvetlenül süssön rá a falra, s a különböző napszakoknak megfelelően a fénycsík mindig más és más nevet fogjon körbe, aurájával a nevek sokasága közül mindig másikat emelve ki. (…)