In memoriam Bachman Zoltán (1945–2015)

Rémítő volt ez a tavasz. Meg a nyár eleje. Hányan, de hányan költöztek el. Szinte követhetetlen. Szóval elment Bachman is. Melyik Bachman? A Zoli. „A Bachman”.
Most hogy fogjak hozzá ezt elmagyarázni. Érdekes lehet az, hogy a Bercsényiben egy időben laktunk, tán két évig? Kit érdekel? Például engem. Engem feltétlenül. Vele nem lehetett csak úgy szóba elegyedni. Vele beszélgetni lehetett. Vele beszélgetni kellett. Válaszolni a kérdéseire. Mert kérdései mindig voltak.
Az ember a felette járókra emlékszik. A többiekre nemigen. Vagy csak ritkán. A Bachmanra meg persze, hogy. Mert róla mindig voltak hírek. Pozitív hírek. És akkor most azt hallom, hogy meghalt. Kicsoda? A Bachman? Na, hagyjuk ezt a roszzízűsködést. Mert beteg volt? Na és? Ki nem az? És akkor még hallottam úgy is, hogy a „Zoli bácsi” elment. Ez meg végképp felháborít. Hogy, hogy bácsi a Bachman? A Zoli? Na ne. Ugye igazam van? Zoli, ugye igazam van?
Nekem ő voltál az egyik példa, az oszlop, ebben a vízfejű országban. Ebben az imádott országban. Miben példa? Hát abban, hogy vidéken is van élet. Méghozzá milyen. Amilyen méltó az ottmaradásra. Az otthonmaradásra. Na de az neki meg Nagyvárad lenne. Vagy hogy van ez? Hát így. Ahogy az már nálunk csak így van. De mondjuk azt, és ne csak azért, hogy ebbe ne bonyolódjunk bele, az otthon nem az írható adat. Az otthon választható. Az otthon választott. Neki Pécs.
Zoli ebben (is) nagy volt. Mindig tudott maga mellé választani olyanokat, akik mellé álltak, akik mellé állt. Akik meggyőzhetők voltak – ha kellett – arról, hogy együtt könnyebb, vagy ha nem, hát akkor is messzebb lehet jutni. De a legtöbbeket nem kellett meggyőzni. Látták ők jól, hogy „a Bachmannak” igaza van.
Tette ezt hetven évig. Tehette ezt hetven évig. Szóval nagyon rövid ideig. A méltatóknak most itt kell kitérnie a produkcióra. Az eredményekre. A munkákra. A díjakra és ki tudja, hogy még mennyi mindenre? Én nem teszem. Tegyék a méltatók. Zoli itt van velem szemben, a szememben, a gyertya lángjában az asztalon. Mindabban az erényben, amit eddig felsoroltam. Amit életnek hívnak. Teljes életnek. Amiben sose volt egyedül, mert ott állt a család. Majd lesznek persze bizonyosan cáfolók. Mert cáfolók is mindig vannak ebben az országban. Előbb, vagy utóbb. Egy kicsiny lappangás után. Ők tudják.
Ám vissza a hetven évre. A Bercsényiből az még elképzelhetetlenül hosszú idő volt. Akár az idők vége. Zoli esetében ma már tényleg az. Pedig ez a hetven év, szembeállítva a produkcióval, mindazzal, ami neki adatott, ami általa lett, vagy mondhatnám úgy is, hogy mindaz, amit nekünk itt hagyott, nos, erre ez a kimért idő semmi.
Van az emberben egy sejtés. Nem, lehet az emberben egy sejtés. Ez persze kiépülhet, erősödhet. De ha már megvan, soha többé el nem múlik. Van-e még, és mennyi van még? És ha sok a tennivaló, a mondanivaló, úgy nagyon kell sietni. Zoli nagyon sietett. Már meg se várta a kiállítása megnyitását. Mi meg? Mi meg most itt vagyunk, döbbenten, értetlenkedve, bánattal, meg kíváncsisággal. Mert persze mindnyájan szeretnénk – jól lehet talán félve – tudni, hogy mi van odaát. Ott hogyan építenek. Van ott is olyan, amit meg kell menteni? Őrizni? Védeni? Győzöd majd?

Budapest, 2015. július 9.

a Sáros